Most vagy soha - Now or Never

Első rész

A Gilmore család gyermeke ként születtem egy felföldi kis faluban. Valamikor nemesi ranggal büszkélkedhetett déd apám, de születésem kor épphogy a középosztály kiváltságait élvezhettük s ezt sem sokáig. Második gyermek voltam, de bátyámat nem ismerhettem korai és hirtelen halála miatt, melynek okán szüleim, ahogy tőlük tellett igyekeztek mindent megadni nekem, amit fivéremnek már nem adhattak. Nevelésem tehát eltért a városi angolkisasszonyokétól, ahogy vérmérsékletem sem volt olyan rideg, úgy modorom is kötetlenebb, felszabadultabb volt gyermeki éveimben. Nem mondták meg mit hogyan végezzek, sőt gyakran nem is köteleztek munkára a birtokon, ami arra ösztönzött, hogy magam fedezzek fel és tanuljak. Nem kényeztettek el, de körülvettek szeretetükkel, nem készítve fel arra, hogy végül magamra maradok...

Amíg anyagi helyzetünk engedte, apámat a kioldhatatlan vágy, hogy fiát valamiképp visszakapja különös szeszélyre vitte rá, mert akkor csupán annak tartottam. Kedvelt idő töltése volt, hogy engem lovagolni tanítson, már egész korán, amit magam is boldogan tanultam el tőle, a lehető legjobb tudásom szerint. Fiatal korom miatt talán, de egy darabig azonban másra szánta ideje nagy részét. Egy idősebb fiút tanított lőni, aki gyakran vendégeskedett nálunk a jobb időkben. Hiába volt udvarias és tisztelettudó, az arca és egész megjelenése kellemes, én makacsul riválisomnak tekintettem őt és elhatároztam, hogy jobb leszek nála. Mosolyt csal arcomra, ha visszaemlékszem mennyire komolyan vettem ezt az ostoba versengést. Fel sem tűnt, hogy próbálkozásaim és sorozatos kudarcaim már inkább szánalmat ébresztőek, mint dicséretre méltóak. Azt gondoltam ugyan is, hogy lőni gyerekjáték, így óvatlanul egyedül próbáltam elsajátítani egy régi pisztoly használatát. Égett az arcom a szégyentől, mikor épp versenytársam kapott rajta szerencsétlenkedésemen. Gyermeki hevességgel, kis híján neki ugrottam, amikor arcán megláttam azt a különös elnéző mosolyt. Rövidesen felajánlotta, hogy amit ő tud, szívesen átadja nekem, ha megígérem neki, hogy a felügyelete nélkül nem nyúlok fegyverhez.

- Az édesapja rettentő mérges lenne, ha látná mit művel a kisasszony... - jegyezte meg komolyan – De úgy gondolom, van hozzá ügyessége. Elszántsága minden képp.

- Ne higgye, hogy ettől, majd kevésbé haragszom önre. – vágtam rá a durcás választ, amivel sikerült hangos nevetésre ingerelnem. Az első gondolatom az volt, hogy faképnél hagyom. Megmondom neki, hogy nem kérek a segítségéből, dühöngtem magamban, de valami még is megakadályozott ebben. Korábban nála kötött ki a pisztoly, amivel gyakorlásba fogtam, így azt most is hosszú ujjai között tartotta. Láttam arcán, ahogy átgondolja, valóban érdemes-e rám pazarolnia az idejét. Sosem voltam rá kíváncsi, csak dühös és féltékeny, így ha nem volt kötelező a találkozás, messziről elkerültem. Először történt meg, hogy szemtől szembe álltam vele. Valami különös hatást gyakorolt rám, amit nem tudtam magamnak megmagyarázni, de igyekeztem lerázni ezt az érzést.

Végül úgy tűnt döntésre jutott velem kapcsolatban, bár akkorra már nem mertem a szemébe nézni, így a cipőmet tanulmányozva vártam hogyan határoz. Szerettem volna tudomására adni, hogy vagyok olyan jó, mint ő, ha nem jobb, de be kellett látnom, hogy apám tanításával nagyobb előnyben van. Tétovázása arra engedett következtetni, hogy talán tart apám haragjától, de mivel egy ideje nem néztem fel rá, nem sejthettem mi jár fejében. Meglepett mikor egyszer csak kezembe nyomta a fegyvert.

- Most vagy soha, Miss Gilmore. – mindössze ennyit mondott. Egyikünk sem tudta, később mit jelent majd mindez.

***

Tragikus események szakították félbe tanulásomat, melynek első súlyos következménye egyetlen barátom távozása volt. Ekkortájt már tizenhét éves voltam, de lelkem még mindig vadabb és gyermekibb a kelleténél. Meg kellet hát tapasztalnom, milyen keserű az élet.

A birtokunk nagy részét el kellett adnunk és úgy tűnt a teljes csődtől ez sem menthet meg. Hónapokkal később, a legnagyobb tél idején, szinte mindenünk elveszett. Fájdalommal gondolok ezekre a napokra, mert itt kezdődött minden rossz.

Anyámat veszítettem el leghamarabb, akit a kilátástalan körülmények és a hideg tél ölt meg, soká tartó szenvedés után. Apám nem sokára követte őt,de előbb szinte beleőrült a tudatba,hogy képtelen volt gondoskodni családjáról. Itallal próbálta csillapítani bánatát, ami kezdetben tartotta benne a lelket. Oly annyira, hogy miután ketten maradtunk, írt egy levelet unoka fivérének, azzal a kéréssel, hogy míg nem rendeződnek dolgai, egy rövid időre, mivel, hogy gyermeke nincs, magához vehetne engem.

Rokonomnak köszönhetem tehát, hogy felkerülten Londonba. Úgy éreztem ezért hálával és megbecsüléssel tartozom a házaspárnak. Így megfogadtam, hogy bármibe is kerül rendes jól nevelt és vérbeli angollá válok,hogy őket méltón kárpótoljam a rám szánt figyelemért. Nem sejtettem, hogy ők lesznek, akik sorsomat végleg a boldogtalanság felé terelik majd.

Nem egész hat év alatt, míg gondos tanítatás és kényelem jutott osztályrészemül, sikerült szilaj természetem megfékeznem, de sosem változtam meg egészen. Akkor öltöttem magamra a méltóságot sugárzó, kimért hölgy biztonságot adó álcáját.

Senki nem talált kivetni valót modoromban. Jólneveltségem sok fiatalabb társam példájául szolgált.

Hiú és beképzelt soha nem voltam, talán csak büszke, arra, hogy sikerült valamennyire kimásznom a viszontagságok közül és megtartanom méltóságomat, annak ellenére, hogy mások jótékonysága révén jutottam mindahhoz a tudáshoz, amely most különbé tesz egy csődbe jutott földes úr lányánál...

Miután bevezettek a társasági életbe és megnyílt előttem a bálok, színházak és különféle összejövetelek világa, nem volt időm azon rágódni, mi lehet szegény apámmal, bár elfedni sosem tudtam jóságát, melynek új életem köszönhettem. Sosem hívtam fel magamra a figyelmet, mert nem éreztem, hogy bárkinél különb volnék arcra vagy megjelenésre, ezért viszonylag későn fedeztem fel,hogy van némi hatásom a férfiakra. Huszonöt éves voltam,de semmi képp nem állt szándékomban visszaélni,azzal, amit mások szépségnek mondtak. Jellemem egyik kiirthatatlan részét képezte a függetlenség utáni vágy. Ez elég erősen élt bennem, így nagyon sokáig örömmel töltött el, hogy engem nem köt sem érzelmi sem pedig egyéb bilincs egyetlen lélekhez sem.

Kissé még szántam is azokat a nőket, akik et már egész fiatalon férjhez adtak, hiszen én magam boldog voltam így, szabadon.

Akkor még nem ismertem a szerelem és a szenvedély elsöprő erejét. Regényes képzelgések és álmok között éltem és jó darabig, mindössze ennyi maradt nekem a szörnyű gúzsba kötő fogság öt éves kényszere alatt is.

Semmit sem sejtettem, abból, amit jó tevő rokonaim a következő születésnapomra terveztek.

Orvul ért a támadásuk, amire kellően fel sem készülhettem. Még boldogsággal töltött el a gondolat, hogy az én tiszteletemre bált rendeznek majd, de véletlenül sem fordult volna meg a fejemben az az alattomos gondolat, hogy mind ez azért teszik, mert minden vágyuk engem lerázni a nyakukról.

Jóval később tudtam meg, hogy apám időközben meghalt, amit valami okból eltitkoltak előlem. Azért, hogy valami hasznomat is lássák minden kérdés vagy figyelmeztetés nélkül úgy döntöttek, huszonhat évesen ideje végre férjhez mennem.

Ha nem így zajlanak az események talán még az irántuk érzett hálám legyűrte volna ellenszenvet, de ezzel a tettükkel úgy éreztem mintha elárultak volna. Megalázónak éreztem, hogy a rengeteg ember előtt, akik a születésnapomra kaptak meghívást, most, mint egy semmit mondó és tehetetlen ajándékot egyszerűen átadnak engem egy ismeretlen és eddig sosem látott férfinak.

Életem ezzel a nappal újra hullámvölgybe süllyedt.