Most vagy soha - Now or Never

Második rész

Mint mondtam ez után öt év telt el. Ez alatt lelkem többet nélkülözött, mint valaha. Látszatra megőriztem erőm, mert ez így illett Lady Drummond-hoz. Mikor azon az estén szembekerültem azzal az emberrel, durva arcán láttam, hogy szerelmet vagy törődést aligha várhatok tőle. Azóta nem is titkolta, hogy puszta szeszélyből vett el. Sőt undok vigyorral vallotta meg , hogy nem is tudja,mi másra volnék jó,azon kívül,hogy mint egy trófeát vagy különleges ereklyét, véletlenül sem ékszert, mutogasson és dicsekedhessen szerzeményével. A düh első rohamában egy este mindenem hátra hagyva szökni próbáltam, de keserűen megbántam. Az első alkalom volt, hogy kezet emelt rám, mert szeretni nem tudott, de birtokolni akart. Kénytelen voltam elfogadni sorsomat. Kétszínűsége ugyan is durván megtévesztette azokat, akik körül vették. Mondhatni köztiszteletben állott, így senki sem hitt volna egy rágalmazó feleségnek, mi több önmagamat hoztam volna csupán szégyenbe, ha tudtukra adom, milyen is ez a szörnyeteg valójában. Nem sok választásom volt hát. A lelkemben gyűlő fájdalom, hidegé tett, habár egyáltalán nem kerültem a társaságot. Szinte menekültem a máskülönben gyönyörűnek és fényűzőnek mondható ódon kúria falai közül, mert nekem nem volt más csak börtön. Az összejövetelekben minimális élvezetet leltem, ahogy színházi vagy épp opera előadásokban is, hiszen csak a felejtés eszközét és nem a szórakozás láttam bennük. Ám a látszatot sikerült fenntartottam. Tudat alatt gyakran motoszkált bennem a most vagy soha érzése. Egy megnyerő arcra nézve rájöttem, elképzelhető hogy sokan szívesen eldobnák kedvesüket értem, de abban a pillanatban saját fájdalmamra gondoltam. Engem sosem szerettek igazán, s bár meg nem csaltak, de azzal nem teszem elviselhetőbbé az életem, ha másét darabokra töröm, egyetlen éjszakáért cserébe, hisz többet sosem mertem volna remélni...

Hű maradtam hát gyötrőmhöz, de véletlenül sem ő érte, hanem a saját így is törékeny lelik békém érdekében.

Csekély vigaszt nyújtott ez, de némiképp kielégített, hogy a lehető legtöbb időt távol töltve tőle, csupán házam egy kísérteteként gondoltam rá.

Az öt év lassan telt, hiába való és említésre sem méltó történésekkel. Az egyetlen, ami állandó és változatlan maradt a beletörődés, hogy jobb már sosem jöhet. Közeledett az év vége, ami szokatlanul kellemes és enyhe telet hozott.

Nem sok volt hátra a harmincegyedik születésnapomig. Megszoktam már, hogy ilyenkor sem számíthatok többre megmaradt barátaim jó kívánságainál, de ez az apró örömöt is felváltotta idővel valami olyan érzés, ami inkább fáradt elfogadás volt már, mint valódi boldogság...

Egy percig sem vártam meglepetésre. Ám három nappal a szokásos születésnapi, Szilveszteri bál előtt érkezett egy különös levelem.

- Nincs rajta a feladó neve... - állapítottam meg a borítékra meredve.

- Egy futár fiúval küldték. Azt mondta úgy kérték, hogy egyenesen ide hozza. – tájékoztatott a kis cseléd.

Egyszerű gyertya viasz szín boríték volt, könnyű papírból egyetlen pecsét, vagy jellegzetes ismertető jel nélkül, ami utalhatott volna a küldő személyére. Néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem kinyitom, amit szobalányom nagy kíváncsisága kísért. Vigyázva nehogy tartalmában esetleg kárt tegyek valahogy, jobbnak láttam egy levélkés segítségét kérni.

Mindenféle durvaság nélkül sikerült hát felfednem a boríték tartalmát. Egy csalódott hümmögéssel szobalányom tudtomra is adta, hogy nem ilyesmit várt, de én magam, a meglepődöttségtől megigézve néztem a kezemben tartott színházjegyre.

- Mintha a Lady, nem kaphatna akármelyik előadásra különb meghívást. – jegyezte meg különös hangon, orrát felhúzva a lány.

- Erről, had ítélkezzem én, drágám. – utasítottam rendre szelíd szigorral, de ez nem volt elég ahhoz, hogy fel fogja távoznia, kéne.

- Elmegy rá, asszonyom? – érdeklődött kissé pimaszul.

Mielőtt válaszoltam volna, még szemügyre vettem hátha rejt még mást is a boríték, de az üres volt.

- Nem igen látom más módját annak, hogy kiderítsem kitől jött ez az apró, de figyelmes ajándék. – mondtam végül újra a kezemben tartott papírszeletre pillantva. A darab címén meg akadt a szemem. Sosem hallottam róla, de még is ismerősnek tűnt. Megkockáztattam, hátha tud valamit felőle ez a kotnyeles kis hölgy az oldalamon, ha már más hasznát úgy sem veszem kíváncsiságának.

- Hallott valamit erről a darabról? – tettem fel a kérdést engedve, hogy pillantást vethessen a feltüntetett címre.

- Most vagy soha. – olvasta fel kissé döcögve, majd színlelt hozzá értéssel lebiggyesztette alsó ajkát és hozzá tette – Új mű lehet. Ehhez még nem volt szerencsém...

Ráhagytam, mert magam is úgy véltem, hogy rá hibázott.

- Gondolom, az íróját sem ismeri. - mosolyogtam gondolataimba merülve. De az igazság az volt, hogy magam sem tudtam ki lehet. A ma esti premieren nyilván kiderül, határoztam el magam végleg.

Míg öltözködtem ráébredtem sokkal inkább érdekel az író maga, mint a darab, de pontosan nem tudtam volna megmondani mit találtam annyira érdekesnek a címben. Azt sem értettem, hogyan és miért terelődött a levélküldés gyanúja mindjárt az íróra.

Mi csábítót találhatok egy ismeretlenben, aki valljuk be annyira sem képes, hogy tisztességgel megadja a nevét?

De nem akartam gorombának vagy modortalannak tűnni, így kocsisommal a pontos időben,a megadott helyre vitettem magam.

A függönyök felfedték a díszleteket. A történet bevezetőjét nem tartottam figyelemre méltónak, így néhány percet arra szántam, hogy tekintetem végig hordozzam az összegyűlteken. Amennyit a félhomályból kivehettem az arcokból,még annyira sem volt érdekes,mint az ami a darabban történt,így kénytelen voltam a színpadra koncentrálni. Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy pontosan ugyan azt a sablon történetet látom viszont, amit már nem egyszer végig ültem. Igyekeztem türelemmel lenni.

Álmomban sem hittem ugyan is, hogy a következő jelenetekben önmagam látom majd viszont. Megdöbbenve eszméltem rá, az emlékeimben világosan élő emlékekkel egyező pillanatra. A pisztoly és az egyességünk.

Érzéseimmel harcolva kaptam kezem, szám elé, mert nem tudtam hirtelen hová legyek, vagy mit tegyek.

Már értettem a címet, amit zavaromban mindjárt sértésként könyveltem el. Fel nem tudtam fogni, mért akarna bárki is ilyen emlékekkel provokálni? Végül is a düh szögezett a székhez. Kényszerítettem magam, hogy bármit látok is végig nézzem. Reméltem, hogy a színpadról leolvasható valamelyest a vonásaimra erőltetett elszánt nyugalom, így mindjárt fel is szegtem állam, hogy nyomatékot adjak az üzenetnek. Még nem jöttem rá, melyikük lehet, de volt egy olyan érzésem nem nagyon bujkál. Kiváló és a többiekét kétségtelenül magasan túlszárnyaló alakításával láthatóan mások figyelmét is felhívta magára az egyik fiatalember. Erősen szemmel tartottam és szuggeráltam, hogy ne ő legyen az, mert attól féltem, ha még is így van nem élem túl a darabot, vagy ami rosszabb ő sem megy haza élve a színházból... Egyre inkább úgy tűnt, a szemtelennek nagyon is volt képe magára osztani önmaga szerepét! Abban már nem kételkedtem, hogy ez az egész az ő műve, de ezt többnek éreztem már puszta mókánál. Fogalmam sem volt mit akarhat. Mi célja van ezzel? A töprengés azonban semmit sem segített. A darab zavartalanul ment tovább. Tehetetlenül néztem, ahogy újabb megdöbbentőnél megdöbbentőbb elemet és történés fedett fel a saját életemből! Könnyek marták a szemem, de már képtelen lettem volna megtörni azt a groteszk varázst, amivel rabul ejtett az emlékekből és véletlen megérzésekből szőtt melodráma. Szíven ütött, hogy ez a férfi, végül a saját kezébe véve a hősnő sorsát, mesébe illő és teljességgel valószerűtlen szépségű befejezéssel zárta a történetet. Amiről most már biztosan tudom, hogy sosem következhet be... Akkor először úgy döntöttem nem akarom viszont látni.