,, Nem hallaná soha senki tőlem, hogyan omlott össze életem, ha az öregkor, a végelgyengülés vagy egy betegség vinne el... De engem akasztófa vár. ,,
***
A biztonság kedvéért fontosnak találom megemlíteni, hogy ezt a több részes novellát még 2013 v...
Titkunkra nem azonnal derült fény, de hiba volt engedni a kísértésnek, hogy tovább maradjon a házban. Nem a nyilvánvaló kötődés,a lopott pillantások és csókok okozták a vesztünk. Drummond hiába volt féltékeny, tökéletesen vaknak bizonyult az ilyesmire, különösen, ha az éppen az orra előtt történt. Alan vakmerően még azt az ötletet is felvetette, amit darabjában valósított meg.
- Szökjünk meg együtt. – nézett reménykedve rám a sötét, göndör frufruja alól élénken ragyogó szemeivel, melyek a jáde kő árnyalataival játszottak.
- Bár mennyire is szeretném, ezt nem lehet. – kezdtem szigorú szomorúsággal – Nem akarok menekülni, Alan. De még inkább nem akarlak téged veszélybe sodorni, értsd meg... - megsimogatva arcát még abban bíztam,hogy így könnyítem meg az elválást.
- Egész egyszerűen elengedsz majd, ha eljön az ideje?
Kérdésére képtelen voltam azonnal felelni.
- Egyetlen percig se hidd, hogy olyan egyszerű lesz... - jósoltam mit sem sejtve és naivan többet remélve ajkaira leheltem az utolsó szerelmes csókot.
A következő hajnal borzalmas hangokkal vert fel. Kiáltás és bútorok törése, a szolgálók és a háznép futkosása szerte szét az épületben. Még sem hittem, hogy akkora baj van. Lementem persze, hogy magyarázatot kérjek a perpatvarra, de addigra nem találtam senkit a házban. Körbe járva, hátha még is rábukkanok valakire egy ennél rémisztőbb eseménynek maradványaira találtam. A könyvtár szobát feldúlták, mindent felforgattak. Az asztal, de mégy a rögzített polcok is a nehéz könyvekkel...
Belém vágtak az emlékek. Mintha csak az életem múlna rajtam semmit sem kímélve,legyen az ép vagy már törött, kutatni kezdtem a romok között. Azt kívántam bár ne találnám meg azt az árulót, de alig néhány perc elteltével, már nem volt egy csepp kétségem sem a felől, hogy a lehető legnagyobb bajt hoztam a fejünkre azzal, hogy meg váltam tőle.Még mindig ugyan olyan szelíden csillogott, mintha csak gúnyolni akarná balsorsunkat.
Két egy mást követő lövés hangzott távolról. Semmit sem gondolkozva futásnak eredtem a hangok irányába. A kép ami fogadott, ma is kísért álmaimban. Alan élettelen teste a kőúton végig nyúlva... Tátongó seb a mellkasán és vöröslő vér minden hol... Olyan fehér akár egy márványszobor... Minden könyörület nélkül fölötte áll életem megkeserítő szörnyetege. Drummond mintha örömét lelte volna a tébolyban, amivel a test mellé vetettem magam. Egyenesen az arcomba nevetett,épp úgy, mint mikor tudtomra adta,hogy a tulajdona vagyok csupán.
Az szörnyű események sokkoltak, melynek eredménye képpen elveszettem agyam felett az irányítást,de ami még rosszabb a testem is,csak a pillanatnyi elmezavarnak engedelmeskedett. A könnyek záporától már nem láttam semmit és a hangokból sem érzékeltem mást csak saját, tulajdon zokogásomat. Kezem érintette Alan addigra már jéghideg kezeit,ami néhány napja még tele volt élettel és forrósággal. Mindössze néhány rövid pillanatba telhetett, míg ujjaim megtalálták a fegyvert és rajta a csábító ravaszt...
- Most... vagy soha... - ziháltam kifordulva önmagamból.
Aztán döntésre jutottam. Most.
Mind az ami ezután következett már nem maradt meg emlékeimben. Egyedül a kínzó tudat, hogy valóban elsütöttem a fegyvert ragadt meg bennem, hiánytalanul.
És ez épp elég ahhoz, hogy hagyjam felköttetni magam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
