Célkeresztben - 1. Évad

14 - Fejezet

- Luu, megtaláltam! - kiabált ki Selena a szobából. Azonnal félbehagytam a mondatot, amit épp olvastam és a könyvet lecsapva odarohantam hozzá.

- Hol van? - sürgettem Selenát.

A laptopon egy zöldes térkép látszott, amin pirossal volt jelölve a nyomkövető helye, méghozzá nem messze attól a sikátortól, ahol találkoztunk, egy többlakásos épület második emeletén. Ezt valahogy az előnyünkre kellett fordítanunk. Ha ott akarom megölni, mindenképpen előbb fogok odaérni.

De ne rohanjunk csak úgy oda, a sietség sosem jó. Mielőtt felöltöztem volna, leellenőriztem a ruhát és a felszerelést. A kardomat most otthon hagytam, egy kis lakásban semmi értelme nem lenne, alig tudnék vele mozogni. Viszont elraktam két hosszabb tőrt, a combomon lévő szíjakhoz rögzítve, és a sokkoló pálcát is feltöltöttem. Az övem hátuljára felcsatoltam egy kisebb pisztolyt, bár valljuk be, utálok célba lőni, nem is vagyok jó benne, de minden eshetőségre gondolni kell.

Ezután megkerestem a csizmámat, s miközben ellenőriztem, hogy elég szorosak-e a csatok és miközben a puha, a zajmentes közlekedést segítő talpát kezeltem, gondolataim elkalandoztak.

Ha szerencsém van és minden számításunk bejön, lazítás közben tudok lecsapni Deadshotra. Ha - ismételten csak ezt tudom mondani - pedig felkészületlenül éri a támadásom, akkor ma letudom ezt az egészet. Estére a Főnök megkapja a halott bérgyilkosát.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Eddig minden akció előtt így gondolkodtam, feltételes módban. Minden alkalommal ugyanezt a gondolatsort futtattam végig magamban, hogy HA sikerrel járok, lezárom ezt az ügyet. Egyszóval tennem kell róla, hogy ezúttal tényleg ez legyen a legutolsó akcióm Lawton ellen.

Ott álltam a keresett ház előtt. Kint hideg szél fújt, ami beletépett fekete, kigombolva hagyott őszi kabátomba, meglobogtatta szőke hajam. Idegesen kisöpörtem néhány tincset az arcomból, majd összefogtam egy szoros kontyba. Harc közben semmiképp nem hagyhatom kibontva, rettentő zavaró tud lenni.

- Selena - szóltam a rádióba, amit ezúttal a kabátomra csiptettünk -, még mindig itt van?

- Uhhum. De légy óvatos! Nincsenek bent kamerák, így nem tudtam megnézni, hogy rajta kívül van-e ott valaki!

- Nem gond, majd jobban figyelek - sóhajtottam, majd bontottam a vonalat.

Felnéztem az öt szintes épületre. A falakról pergett a barna festék, a járda felett sorakozó pinceablakok be voltak rugdosva, előttük cigaretta csikkek hevertek. Elfintorodtam. Az ajtóhoz lépve halkan lenyomtam a kilincset, szerencsére nem nyikordult meg. Óvatosan behajtottam és körülkémleltem. Sehol senki, helyes.

Lábamat lassan az első lépcsőfokra tettem, majd nekibátorodva felsiettem az első emeletre. Ott megálltam és füleltem. Az egyik lakásból a tv halk mormogása szűrődött ki, felvinnyogott egy kutya, de más zaj nem hallatszott. Tovább araszoltam felfele, majd Lawton ajtaja mellett a falhoz lapultam és rátapasztottam a fülem, kezem az egyik tőr markolatán tartva. Bentről mintha a tv halk mormogása hallatszott volna, de senki nem beszélt. Talán tényleg egyedül van.

Ekkor jött a feladat legkényesebb része. Előhúztam a tolvajkulcsot, amit még indulás előtt gondosan a kabátom ujján lévő zsebbe rejtettem. Óvatosan a zárba illesztettem, majd megmerevedtem. Valahol alattam ajtó csapódott és hangos beszéd ütötte meg a fülem. Szememmel rejtekhely után kutattam, de nem volt semmi, ahová elbújhatnék, csak fehér falak és a két lakás ajtaja. Behunytam a szemem, megoldáson gondolkodva, az emberek - valószínűleg két férfi, de lehet, hogy volt velük más is - pedig tovább beszélgettek. Visszatartottam a lélegzetem, mand halkan sóhajtottam, mikor a lépteik kopogása távolodni kezdett.