A Természet Lényei

1.0 Az érkezés

Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc városom.

Nagyon hátborzongató.
A nagyihoz vezető út alatt annyi omladozó házat láttam, hogy meg se tudnám számolni. Pozitívum viszont az, hogy a nagyi háza hatalmas, szinte már palotának nevezhető. A nagypapám meghalt 5 éves koromban, így nem értem, hogy mi szüksége van a nagyinak egy ekkora házra.

- Oh szivecském, hogy megnőttél! - ölelt át a nagyi.

A házban furcsa illatok keveredtek. Az első illat, amit tisztán lehetett érezni, az a frissen sült süteményé, aztán a kintről beérkező esőé volt.
Mivel anya és a nagyi egy hosszúnak tűnő beszélgetésbe kezdett, gondoltam körül nézek az emeleten.
A lépcsőn felmenve képek sokaságával találkoztam. A legtöbben a nagypapa és a nagyi szerepelt, de volt olyan is, amely apa kiskori énjét ábrázolta.
Sötét barna, mondhatni fekete haj, ragyogó kék szem, és persze a csibész mosoly. Ez volt apa, és persze a hatalmas szíve mindezek mellé.
Nem volt nehéz megtalálni a szobám, mivel nagyi megjelölte. Ami annyiból áll, hogy 5 éveseknek való pillangós matricákkal ragasztotta tele az ajtót, ami természetesen rózsaszín volt.
Pont az én ízlésem.

Reménykedve abban, hogy a szoba belseje nem ilyen, nyitottam be az ajtón.
A szürke minden árnyalata káprázott a szobában. A falak csak leheletnyire voltak sötétek, így tökéletesen kiemelték a szoba közepén álló hatalmas, vörös franciaágyat.
Ez már inkább nekem való.
Az ágy baloldalán egy kisebb asztal állt, amin egy rózsákkal teli váza díszelgett. Jobbra egy egész szekrénysor volt, ami egérszürke színben pompázott.
A halványvörös függönyön keresztül látni lehetett az erdőt. A hatalmas ablakon versenyt futottak egymás ellen a vízcseppek.
Ez a szoba elképesztő.
Nem volt kedvem pakolászni semmilyen ruhámat vagy dolgomat, egyszerűen csak feküdni akartam. Hátat fordítottam az ágynak és drámaian hátradőltem. Isteni puhaság és selymesség vett körül. Azt hiszem ez lesz a kedvenc helyem a házban.
Szinte már álomba merültem, amikor kopogást hallottam. Gyorsan ülőhelyzetbe kecmeregtem magam.

- Nem semmi. - dicsérte meg anya a szobát, mire bólintottam.

- Nagyon tetszik. - motyogtam halkan.

Aztán kínos csend telepedett ránk, ami nagyon furcsa és szokatlan volt közöttünk. Tudom, hogy látta a képeket felfele jövet. Ugyan ki nem vette volna észre? Láttam, ahogy könny gyűlik a szemébe, de próbálta visszafogni őket. Megköszörülte a torkát, majd megkérdezte:

- Kérsz valamit? Esetleg nem vagy éhes, vagy... - megcsuklott a hangja.
Tudtam, hogy elfogja sírni magát, ha nem nyugszik meg. Ezért egy halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.

- Nem, köszönöm. Tökéletes így.

Bólintott, majd kilépett a szobából. Én pedig lassan visszafeküdtem a puhaságba..
Mielőtt elaludtam az járt a fejemben, hogy olyan mintha felhőkön feküdnék.. Nagyon puha felhőkön..