Apja lánya [H.S.]

22.rész - És, még mindig nem kérte meg a kezét?

Ajkai az enyémeken pihentek, ujjai a hajammal játszadoztak, combjai pedig a csípőmet fogták közre. Felmordultam, mikor meghúzta egy tincsem. Egyik kezemet csípőjéről a hajába vezettem, s még jobban magamhoz húztam.

5 éve voltunk együtt, de még mindig ugyanazt, sőt sokkal többet éreztem, amit a legelső csókunknál, mikor rájöttem, hogy menthetetlenül beleestem. Pedig az, az érzés még semmi volt, ahhoz, amit most érzek.

Az emberek napról- napra változnak, úgy ahogyan az érzések. Vagy felerősödnek, vagy épp elhalványulnak, s végül teljesen semmivé lesznek. De, ha huzamosabb ideig élsz együtt valakivel, akit szeretsz, minden egyes nap rájössz, hogy nem tudnál nélküle egy napig se létezni. És, ahogy telt az idő, úgy éreztem egyre jobban, hogy Aurora nélkül lassan a lélegzés is lehetetlen volt.

Nem csak a nőket nyugtatja meg, hogy a szeretett férfi karjai között lehettek. A férfiak, vagyis mi, nem is tudtunk jobbat elképzelni annál, hogy életünk szerelemét ölelhessük.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem, mikor elhúzódott tőlem, hogy levegőhöz jusson. Könnyes szemekkel bólogatott, makacs cseppek folytak végig az arcán, egyetemben fekete szempillafestékével. De, még így is lehetetlenül gyönyörű volt - És, ez már fix? - újabb bólintás volt a válasza, én pedig hitetlenkedve felnevettem - Ha tudnád, mióta várok erre! - az én szemeimet is szúrni kezdték a könnyek - Ezt Sally- éknek azonnal tudniuk kell! Sőt, mindenkinek! Azt akarom, hogy mindenki tudja, én vagyok a világ legeslegboldogabb embere! Szerencsés egy marha vagyok, melletted, remélem tudod. A világon mindennél jobban szeretlek, Aurora Moore! - kiáltottam, s újabb csókba vontam. Erősen markolta a pólómat a derekamnál, szinte ragaszkodóan bújt hozzám - Annyira hihetetlenül, marhára, átkozottul, és reménytelenül szeretlek, hogy az leírhatatlan.

- Mit mondtam a nyálas dumáról? - kuncogott, elrontva a romantikus pillanatot. Megráztam a fejemet, míg jobban magamhoz húztam, és a telefonom után kezdtem kutatni.

- Azt se tudom kit hívjak először - sóhajtottam zavaromban, míg a névjegyzéket görgettem fel - le. Végül megállapodtam a lányom nevénél.

Sally egyébként elragadó 8 éves volt. Hullámos szőke haja, és szinte fekete szemei voltak. Míg három évesen alacsonynak számított, most igenis magas lett. Folyamatosan mosolygott, és a srácok minden faviccén hangosan kacagott. Bárkinek képes volt segíteni, még akkor is, ha nem ismerte az illetőt. Nem érdekelte, hogy nem mehetett egyedül az utcára, a sarkában mindig volt minimum egy biztonsági őr. A srácok családjával különösen jól kijött, főleg a vele egyidős Theo-val.

- Szia, Apa - szólalt meg csilingelő hangján. A háttérből babasírás hallatszott, így biztosra vettem, hogy Niall-éknél van, és Nolan épp akkor kelhetett fel. Niall és a nővérem tavaly házasodtak össze, három hónappal az első gyermekük születése előtt - Miért hívtál? Baj van?

-Nem, dehogy. Csak, umm, mikor tudsz legközelebb hazajönni? - vakartam meg a tarkómat. Gemma és Niall Holmes Chapel-ben éltek, és fogalmam sincs arról, hogy a testvérem, hogyan vette rá a szőkét, hogy oda költözzenek.

- Azt mondta Niall, hogy már csak holnap tudnak hazavinni - hangjából hallatszott a szomorúság - Apa tényleg nincs baj?

- Na, jó - sóhajtottam - Mivel a neten már elég hamar fent lesz, és utánad Gemma-t fogom hívni, így elmondom most. De, kérlek, ne mondd el a keresztanyádnak. Menj tőle minél messzebbre - kértem, mire zavarodottan felnevetett - Szóval, huh, én is most tudtam meg, és 30 percen belül már orvosnál leszünk, de nagyon úgy néz ki, hogy testvéred lesz! - néhány másodpercig néma csend volt, már ellenőriztem, hogy vonalban van - e még, amikor éles sikítás hagyta el a száját.