Stucky One-Shots

Goodbye Bucky.

A nap, mikor minden megváltozott...

Bucky csomagolt, tudta, hogy mi vár rá, mégsem ijedt meg az előtte álló akadályoktól, mert tudta, hogy nem lesz semmi gond. Steve viszont azt tudta, hogy gond lesz, nem akarta elengedni a barátját, csak mellette akart lenni, és megvédeni őt. Nem mintha Bucky védelemre szorult volna, sőt! Steve volt az, aki oly' gyámoltalannak, és elveszettnek tűnt, mint egy bárány, ki elvesztette a nyáját.

Pont ezért nem akarta magára hagyni Bucky, vele akart maradni, és gondját viselni a nap minden percében. Amikor csak tüsszent, vagy köhint párat, akkor is, amikor a láza magasba szökik, és teste rázkódik a hidegtől. Bucky sosem félt attól, hogy beteg lesz, nem az érdekelte őt, hanem az, hogy a barátja ott van mellette, és álolhstja egészen addig, amíg jobban nem lesz. Mindig ezt tette, sosem engedte el őt, és nem is akarta ezt tenni, de most nem volt más választása. Ő akart katonának állni, és még mindig ezt akarja tenni, csak van benne egy olyan ellenérzése, amit nem tud félretenni. Az ellenérzést pedig Steve táplálja, miatta nem akarja elhagyni az országot, miatta nem is menne hadba, ha azt kérné tőle. De Steve ilyet sosem kérne, Ő inkább vele tartana, hogy vállvetve harcolhassanak, és a hazát védjék.

Igen, ez Steve legnagyobb álma, amit sosem teljesíthet be, mivel az egészségi állapota nem engedi neki. Mindig megpróbálja, de sosem sorozzák be, ami egyre csak elkeseríti őt, mégis örül barátja boldogságának. Bucky vajon tényleg boldog?

- Bucky? - kérdezi Steve remegő hangján, ahogy feltekint, a nála magasabb fiúra.

- Igen?

- Boldog vagy?

A kérdésre jó ideig nem érkezik válasz, az idősebb fiú magában emészti a választ, ami nem születink meg túl hamar.

- Igen, boldog vagyok. - mosolyodik el, azzal az igazi csábos mosolyával, amivel minden nőt levett a lábáról, de most inkább a meggyőzés a cél.

- Maradéktalanul? - a magasabb fiú lehajol, hogy arca szinte egy magasságban legyen a másik fiú arcával.

- Nem.

Röpke válasz érkezik tőle, amivel le is akarja zárni a témát, de Steve nem engedi. Ő tudni akarja, hogy miért nem az, hiszen álmai munkjáját végezheti, a nők szeretik Őt, sosincs egyedül, valaki mindig ott van neki, és ez a katonaságon sem lesz máshogy.

- Tudni akarod miért nem leszek az? - hangzik el a kérdés, pedig Steve meg sem szólalt. Esetleg Bucky tud olvasni a gondolataiban? Vagy az arca ennyire elárult volna mindent? Mégsem szól, csak némán bólint, szemeiben érdeklődés csillan fel, várva a választ, jobban, mint eddigi életében bármit is.

- Azért nem leszek maradéktalanul boldog, mert míg én a fronton küzdök, te itt leszel egyedül, nem lesz aki átöleljen esténként, aki simogassa a hátad, amikor visszaköszön a vacsorád, és nem lesz kihez fordulj, ha asztmás rohamod támad. Félek itthagyni téged, féltelek, és hiányoznj fogsz. - Bucky szemeit könnyek lepik el, amint az emlékek megjelennek szemei előtt, és az érzés, ahogy Steve karjai közt szuszog, míg el nem alszik. Szeret vele lenni, és nem akar elszakadni tőle, de muszáj lesz. A vonat hangos sípolása is ezt jelzi, Bucky pedig egy pillanatra oda kapja a fejét.

Mire visszafordul Steve már lábujjhegyen áll és ajkuk találkozik, egy gyengéd, mégis annál kínzóbb csókban. Most már nem könnyesek Bucky szemei, hanem sír, érzi, ahogy a könnycseppek lecsordogálnak arcán, az édes csókot sóssá téve.

- Hiányozni fogsz James Buchanan Barnes. - suttogja ajkaiba Steve, és ezek az utolsó szavaik egymáshoz, mielőtt Bucky elviharzana a vonathoz, ami mindkettejük számára a biztos halált szimbolizálja.