Stucky One-Shots

Apró kis semmiségek

Unalmas hétköznapok... Vagy mégsem?

Bucky a nappaliban ül, a szőnyegen, nem szereti a kanapét, túl puhának érzi, ami miatt kényelmetlennek érzi, míg mások szeretik ha puha. Ő a kemény matracokat szereti, azokat szokta meg, nem tud rendesen elhelyezkedni, ha besüpped alatta valami. A túl kemény sem jó neki, mert az pedig, a hideg vermére emlékezteti. Emlékei lassan térnek vissza, szinte olyan lassan, mintha újraélné őket, de Steve segít neki, mutat neki tárgyakat, és mesél neki, akár hosszú estékbe nyúlóan, Bucky pedig mindent kíváncsian hallgat. Tudja, hogy soha nem lesz már ugyanaz az ember, aki akkor volt, Steve is tudja, nem is akarja megváltoztatni, csak azt akarja, hogy tisztában legyen a múltjával. Mégsem tud mindent elmesélni, neki is vannak fekete foltjai, és nem tudja elmondani a barátjának, hogy mit is érezhetett ő, amikor bizonyos dolgok megtörténtek. Steve nem mondhatja azt Bucky-nak, hogy az ő szíve mekkorát dobbanhatott, amikor először ragadta meg a kezét. Vagy, hogy Bucky szíve meghasadt-e, amikor ott kellett hagynia őt, vagy akkor mit érzett, amikor újra találkoztak, és Bucky értetlenkedett, hogy, amikor utoljára látta Steve-et kisebb volt. Nem voltak sosem egy pár, Steve mégis úgy érezte, és akkoriban Bucky is, ezeket az érzéseket viszont nem lehet elmesélni, ezeket érezni kell.

Az érzések viszont gyorsabban térnek vissza, attól még, hogy senki sem mondja ki, Bucky érzi, hogy szerette őt, és óvta, most mégis úgy érzi, hogy fordult a kocka és Steve az aki megvédi, most ő tűnik gyengébbnek. Főleg, hogy fém karját nem szereti használni, azóta, hogy véletlenül összetörte a mosdó kagylót, és azt hitte Steve megfogja utálni, pedig csak jót nevetett a hatalmas tócsán ami keletkezett. Igaz, az alsó szomszédnak annyira nem tetszett, de ez nem zavarta a szőke férfit, csak magához ölelte barátját, és megnyugtatta, hogy nem történt katasztrófa.

- Min gondolkozol Bucky? - jött a kérdés a háta mögül, mire kicsit meglepődött, de Steve mosolya megnyugtatta.

- Add a kezed.

Steve arcán az értetlenség apró szikrája fut végig, de nem ellenkezik, leül Bucky-val szembe, és kezét felé nyújtja tenyérrel felfele.

- A másik kezed, és így. - emeli fel Buck a fémkarját, hogy tenyere Steve felé van, ujjai pedig a plafon felé állnak, mintha épp megadását jelezné neki.

- Hogy úgy! - emeli is a kezét, hogy odategye Bucky kezéhez, bár a barna férfi eg, pillanatra összerezdül, amikor a fémet éri puha bőre. Utálja a HYDRA által kapott kezet, inkább lenne fél kézzel, mert fél, hogy ártani fog vele valakinek. A valaki alatt pedig Steve-et félti.

- Még mindig kicsi kezed van. - mormolja Bucky orra alatt, Steve arcán pedig mosoly terül el, amit Bucky viszonoz, és mindketten csak vigyorogna egymásra, mintha őrültek lennének, vagy legalább beállva.

- Fiúk, most komolyan a nappali közepén kell, valami intim pillanatot átélnetek? - Natasha hangja töri meg a csendet, aki csak belerondítani akart, mert a reakciót meg sem várja, csak vigyorogva elindul kifelé, Clint-nek kiabálva. - Meg van, meg van, lefotóztam őket! - csiripeli boldogan, de arra nem számít, hogy ezek után a két srác felpattan és utána iramodik.

A folyosón sikerül elkapniuk Tasha-t, aki büszkén mutogatja a képet Clint-nek, de neki nincsenek pókösztönei, hogy észlelje, hogy Bucky és Steve egyszer vetik magukat rá, és kapják ki kezéből a telefont.

- Kicsi a rakás! - kiállt fel Clint és ugrana is, ha Natasha nem vetne felé egy gyilkos pillantást.

Bucky-t, vagy Steve-et érdekli ez? Dehogy, csak a képet nézik, ahol arcuk alig van pár centire, ujjaik pedig összekulcsolódva, és elvesznek egymás tekintetében.

- Ezt kirakjuk a polcra. - mosolyog büszkén Steve, Bucky pedig egyetért vele, végre egy új emlék is meg van örökítve róluk.