Depressed Queen

első rész

A V E R Y

Beléptem a házunk ajtaján. Előre féltem, hogy mit fog megint csinálni velem. Kibújtam az agyonhasznált fekete Vans-omból, majd félve besétáltam a nappaliba. Már majdnem megkönnyebbültem, hogy nem futok vele össze, vagy esetleg nincs is itthon, amikor meghallottam idegtépő rikácsolását.

-Hol voltál te ribanc?!- visított rám, mire megszeppentem.

-Könyvtárban- motyogtam lehajtott fejjel.
Nem mertem a szemébe nézni. A "nevelőanyámról" van szó. Igazából egyáltalán nem nevezhető annak. Amikor...szóval amikor anyáék meghaltak, ő fogadott örökbe. Azt hittem kedves lesz velem, de a látszat csal. Minden nap folyamatosan bántott, ütött, tépett. És élvezte is a dög. Ez a mai napig nem változott semmit.

-Takarodj fel a szobádba!- kiabálta egy pofon kíséretében.

Odakaptam a kezem és felrohantam a szobámba. Bevágtam magam mögött az ajtómat, majd hangos zokogásban törtem ki, nekidőlve és leguggolva az ajtónak. Előkotortam a pengét, majd lassan végighúztam alkaromon, hosszú, mély sebet okozva ezzel. Ezt sokszor megismételtem, élvezve az okozott fizikai fájdalmat, ezzel kis időre enyhítve a lelkit. Mikor már megéreztem, hogy szédülök, elhajítottam az éles tárgyat, és még sokáig ott ültem a sötétben, törve a fejemet, hogy mégis minek élek még. Egyetlen ember sincs akinek fontos lennék és szeretne. Magamat okolom anyáék haláláért, pedig én is jól tudom, hogy ez nem így van.

Másnap reggel korán keltem, mint mindig. Felkaptam egy fekete szakadt farmert és egy sötétzöld pólót. Hosszú fekete hajamat csak átfésültem. Belenéztem a tükörbe. Sovány arcomat szeplők sokasága borítja. Testemen még mindig látszanak a zúzódások, amiket Annabell okozott nekem. Leslattyogtam a lépcsőn, és örömmel nyugtáztam, hogy már elindult munkahelyére. Még csak azt sem tudom, hogy mit dolgozik. Belebújtam Vans-omba, majd felkaptam táskámat is, aminek súlya alatt kissé megrökönyödtem, majd bezártam az ajtót. Ráérősen sétáltam az buszmegálló felé, mert még bőven volt időm. Pont akkor érkezett mikor odaértem, ezért vettem egy jegyet, majd lehuppantam egy szabad ülésre az ablak mellé, és néztem mellettem elsuhanó házakat. Valaki megpöcögtette a vállamat, ezzel kizökkentve gondolataimból. Malcolm tekintetével találtam szembe magam.

-Leülhetek?- mosolygott kedvesen.

Összeráncoltam szemöldököm, és körbetekintettem a buszon, mivel legalább a fele üres volt.

-Persze- feleltem olyan halkan, hogy csodálom, hogy meghallotta.

Elfoglalta a mellettem lévő helyet és megint kifelé fordítottam tekintetem. Magamon éreztem pillantását, de nem foglalkoztam vele. Elvégre ő a suli legmenőbb sráca. Nem tudom miért áll egyáltalán szóba Velem.

-Jézusom, mit csináltál?- meredt döbbenten a vállamra, amiről kissé lecsúszott a póló, ezzel felfedve elég csúnya zúzódásaimat.

-Se..semmit- húztam vissza pólómat riadtan.

-Figyelj, ezek súlyosak, mi történt?- nézett rám.

Szemeiben aggódás tükröződött.

-Miért érdekel egyártalán? Semmi közöd hozzá- mondtam durván, majd észbe kaptam. -Bocsánat...

-Nem kell bocsánatot kérned, igazad van. De ha el szeretnéd mondani, akkor szívesen meghallgatlak, és segítek is ha tudok- mondta komolyan, mire melegség járta át szívem.

Nagyon rég nem törődtek velem.

Rettentően hiányzott már.