Édeskeserű

Prológus

Voltál már annyira szerelmes, hogy minden nélküle töltött idő fájdalommal tölt el? Amikor a hiánya szinte felőről, a padlóra kényszerít. Minden egyes emlék sírásra késztet, hogy nem lehet mellettem. A legjobb barátom volt, még is mást éreztem iránta. Többet mint barátságot, és kettőnk közül ez csak az érzésem volt. Ő nekem a másik felem, az életem egy szerves része volt, nélküle egyedül maradtam. Üres voltam mint egy kiengedett lufi, ami lassan elszáll a levegőbe. A barátságunk sokat jelentett, mindig kiállt mellettem, ott volt ha kellett.. De ahogy telt - múlt az idő, a barátságunk nálam átlépett egy határt. Úgy éreztem hogy jobban szeretem mint barátot, de azt hogy szerelmes lennék nem tudtam bevallani. Még magamnak sem tudtam azt mondani, hogy nem én Őt nem tudom szeretni! Hiszen a legjobb barátom volt, vagy is.. nekem több volt annál, sokkal több. De amikor erre fény derült minden megváltozott. Olyannyira, hogy örökké elszakítottam magamtól, az őszinteségemmel. Elfutottam előle, elköltöztem. Tudtam hogy, Ő nem így érez és ez így sokkal könnyebb volt elmenkülnöm az igazság elől. Úgy éreztem ez jó megoldás volt, de ma már rájöttem hogy nem. Hogy talán Ő is így érzett irántam..

*Vissza emlékezés*

- Louis, figyelnél rám? - böktem meg a legjobb barátom karját mire felém kapta a fejét. Kék szemei az izgalomtól csillogtak, barna haja szana - szét állt, néhány tincs szexin hullott alá a homlokába. Kezében a történelem tételeit szorongatta, épp az átolvasásában zavartam meg. Talán nem a legjobb ölet volt, hogy most szóltam. Nem most kéne elmondanom. De már mindegy, innen már nincs vissza út. Pár perccel a megzavarása elött huppantam le mellé a sikeres magyar tételem után. Az adrenalin hatása miatt, úgy éreztem eltudom neki mondani, így hát megpróbáltam.

- Mi? Ja, persze. Csak annyira izuglok az érettségi miatt.

- Menni fog, én itt leszek. - nyomtam egy puszit borostás arcára, mire Ő felpattant a neve hallatán. Tudtam hogy itt az idő, mindketten elválunk ezek után. Ő az énekesi karrierjét akarja építgetni nekem pedig.. nem is tudom, nélküle semmit nem tudnék kezdeni. Már annyira hozzám nőtt, és ott volt velem minden egyes pillanatban, hogy felőrőlne a hiánya. A tudat hogy elveszthetem már most sírása késztetett. Utána intettem mikor belépett a terembe majd keserves egy óra után boldogan lépett ki. Rögtön felpattantam és a nyakába ugrottam. Milyen idilli igaz? Ő megpörget, majd forró csókba kötünk ki. A filmekben.

Itt csak egy baráti ölelés volt, egy puszi az arcára majd le is rakott.

- Louis, én...

- Mi a baj, Kim? - fogta két keze közé az arcom. Éreztem forró leheletét, és meleg kezének égető érintését bőrömön.

- Én.. Nem tudom hogy mondjam.. Jajj, Louis én szeretlek. Értsd meg, hogy szeretlek mindennél fontosabb vagy nekem. Én nem csak a barátságot érzem irántad, hanem.. én szeretlek, úgy mint ahogy a szerelmesek szokták egymást.-suttogtam, Ő pedig kezeit vissza húzta maga mellé és rám nézett. -Ne haragudj. -siettem el mellette ott hagyva Őt, a tételeivel. Kilöktem a vas ajtót és futni kezdtem. A könnyeim egymás után potyogtak, gördültek lefelé az arcomon. Nem törődtem semmivel, és senkivel.

*Vissza emlékezés vége*

Ma egy éve, hogy ott hagytam London-t, a múltamat és a családomat is. Modell lettem, a hajamat befestettem és teljesen megváltoztam. Eldugtam magamban jó mélyen minden olyan dolgot ami a múltamra emlékeztet, és csak magamra koncentráltam. Talán ez az ami miatt teljesen más lány lettem. Teljsen új életet kezdtem a nékül, hogy akár egyszer is vissza néztem volna. Hogy akár egy riportot is meghallgattam volna róla, és a bandájáról.

Egészen egy vacsora alkalmáig, ahol minden megváltozik. Egy közös barát, és a múlta vissza köszönt. Hirtelen minden más lesz, ami addig el titkolva, elzárva őriztél az hirtelen feltör. Minden közös emlék, minden egyes fájdalmas pillanat....és a végső búcsú. Amikor te mindent lezártál, de közben a szíved egy részében ott maradt a tudat, hogy te még mindig Őt szereted.