Édeskeserű

Harmadik fejezet

Miután Louis elment, Alana - val mi is elindultunk a stúdióba. 

- Tudod mi a vicc? Hogy fogalmam sincs, hogy találta meg lakásomat. - néztem ki az ablakon, miközben lassan kiértünk a városból, London külső részére. 

- Hát én se. De ettől függetlenül nem piskóta a srác. Gondolom ezzel te is tisztában vagy. - nevetett fel, én pedig kis idő után csatlakoztam hozzá. - Hihetetlen, hogy Ő volt  a legjobb barátod, és egyszer sem mozdultál rá. 

- Szerettem Al! - csattantam fel, és felé fordultam. Alana csillogó szemeivel rám nézett, majd rutinosan bekanyarodott a nagy üveg épület elé. Leparkolt a saját helyén, majd rám nézett. 

- Szeretted Kim. Múlt időben, ne feledd! Sose keresett, és jól tette, hogy nem keresett. És, hogy Te se kerested. Csak rá kellett nézned reggel is, és látod csak azért jött, hogy megkavarjon, és hogy újra szeresd. Ne feledd semmi másért. 

- Annyira nem szeretem ha igazad van. - suttogtam könnyeimet vissza nyelve, majd éreztem magam körül ölelő karjait, ahogy halkan suttog, és a hátamat simogatja.  

- Ne sírj, gyere menjünk be. Jack már vár minket. - a meleg nyári szellő simogatta az arcomat, felkavarta a levegőt, a szélben hordozta a virágokat, a fa leveleket. Alana - ba karolva siettem be az üveg épületbe, ahol rögtön meg támadtak minket a sminkesek, és stylstok. 

- Nahát! Végre megjött a két jó madár.. - közeledett tapsolva felénk Jack, és kitárta felénk karjait. Mind ketten bele borultunk ölelésébe, Ő pedig össze zárta rajtunk kezeit. - Innentől átveszem Őket. 

A folyosókon már kint voltak az asztalok, az előtérben már meg volt adva a világítás, halkan szólt a zene. Minden olyan volt mint legutoljára amikor itt jártunk. Jack a helyett hogy az öltözőnk felé kísért volna minket, beléptünk a nagy terembe, és ott elállt minden lélegzetünk. Hosszú fehér kifutó, lámpák ezrei világítják meg, több ezres főnek elég szék létszám. 

- És ez még nem minden! - Jack valamit gyorsan és francián kiáltott a színpad mellett álldogáló stasztiának , aki meg nyomott egy gombot mire a színpadra apró rózsaszín virágok kezdtek el hullani. - Elég! 

A srác le vette kezét a gombról, majd biccentett egyet felénk és eltűnt a színfalak mögött. 

- Ez csodás! - nézett körbe Alana, és én is pontosan ezen a véleményen voltam. A ruhákhoz passzolni fog a virág, a fehér szín és az a sok lámpa, ami még inkább ki emeli alakunkat. Jack tényleg ki tett magáért. 

- Na menjetek öltözzetek! Este találkozunk. - két puszit nyomott mind kettőnk arcára majd eltűnt az ajtó mögött.  Mosolyogva figyeltem ahogy eltűnik a nagy tömegbe. Alana nagyokat integett mellettem,én pedig követtem tekintetét. A fiúja. Futott át agyamon és nem is tévedtem. Két perccel később már barátnőmet ölele, és össze - vissza puszilgatta. Elindultam öltözőnk felé ami most kivételesen közös volt. Gyorsan lepakoltam majd megnéztem a kifutóra tervezett ruhámat. Lágy esésű derekamra még is tökéletesn illő virágos ruha volt, mellette egy fürdő ruha kombináció, és egy egészen merész dekoltású és hát kivágású ruha. Az esti bulira. Felkaptam a virágos ruhámat magamra húztam és kiléptem a folyosóra. Tehetetlen voltam a kezdésig. Épp fordultam volna be egy sarkon, mikor kezek ragadták meg derekamat, és berántottak egy sötét szobába. Vagy inkább öltözőbe. Kezeim a villanyt tapogatták, majd amikor megtaláták-annyi éven át jártam ezekbe az öltözőkbe hogy vakon is tudnám hol van- rögtön felnyomtam. 

- Louis?! Mi a francot keresel itt? 

- Én.. én csak bocsánatot akartam kérni. Tudom, hogy nem így kellett volna ezt az egészet lereagálnom akkoriban. Hogy meg kellett volna értenem mind azt amit te gondoltál, segítenem kellett volna kérlek ne haraudj. Akkoriban annyi csapás ért, hogy nem tudtam felfogni egyszerre. És amikor haza értem sehol se voltál, nem találkoztunk, nem tudtam merre keresselek. Aztán amikor találkoztunk egy este Alanával utána be mentem a modell ügynökség épületébe. Úgy mutatkoztam be mint a barátod, aki most jött. Kérlek ne haragudj. Csak egyszerűen megijedtem, hogy nem foglak soha többé megtalálni. Muszáj volt látnalak, és miután elküldtél rögtön ide jöttem. Vártam, hátha megjössz és tessék. Most itt vagy. Csodálatos vagy. Olyan mint rége. Csak a hajad más. Kérlek ne haragudj... - suttogta megtörten, miközben egyik kezével fejem mellett támaszkodott. Láttam rajta az őszinte megbánást, és ilyet ritkán láttam fiú arcán. Mármint azok közül, akiket én ismertem. Nagyon ritkán. 

- Én.. nem tudom mit tegyek. Egyszerűen nem. Legszívesebben megbocsátanék a nyakadba ugranék. De nem tehetem, nem állok még úgy kész lelkileg. Vagy is.. jaj annyira nem tudom. Elképesztő, hogy ide jöttél.. - a mondat be fejezetlenül lógott a levegőbe. Louis ajkait enyémeknek nyomta, majd amikor nyelvével megtalálta az enyémet, ujjai derekam köré fonódtak és felemelt. Lábaimat dereka köré fontam, és hagytam hogy elvigyen egészen az asztalig, ahol sminkelni szoktak. Le kellett volna állítanom, abba kellett volna hanyom, nem szabadott volna. És tessék, tehetetlen voltam, úgy a hatás köre alá vont. 

- Kim? Kim - et hívja a föld? Csajszi meg vagy még? - Alana erőszakosan rángatta kezemet, miközben másik kezével előttem integetett. Kezdtem vissza rázódni a folyosó életébe. Ekkor tűnt fel hogy az öltözőnkkel szembeni falnak támaszkodva gugolok már kitudja mióta. 

- Mibaj van? - simított végig arcomon, elkenve rajta a óss könnycseppeket amiket csak most vettem észre, hogy arcomon folynak. 

- Azt képzeltem, hogy itt van. Berántott egy szobába, megcsókolt. És megtörtént. A képzeletembe megtörtént. Aztán ugye felkeltettél.

- Annyira sajnálom bébi. Annyira. - húzott magához, majd egymást ölelve álltunk fel. - Menjünk lassan kezdődik a vonulás. 

- Jó. Nagyon látszik, hogy sírtam? 

- A sminkes javít rajta. De annyira nem. 

És végül elkezdődött. Ismét egy hosszabb és még rémesebb estének néztem neki, de akkor még semmiről se tudtam közel sem. Pedig ha tudtam volna, meg előzhettem volna mindent..