-Hívj ha megérkeztetek! -néz rám szigorúan Molly.
-De hajnal lesz itt.
-És? Hívj! -ölel magához szorosan.
-Lányok, mennünk kell. -teszi a vállainkra anya a kezét, de mi még mindig nem engedjük el egymást.
-Szeretlek. -mondja miközben egy kövér könnycsepp folyik végig az arcán.
-Szeretlek. -mondom neki könnyes szemekkel, majd feltartom a kisujjamat, nevetve akasztja össze a sajátjával és rázza meg.
Jó hosszú volt az út, nem hittem, hogy ilyen fárasztó lesz. De megérkeztünk. A Sydney-i reptéren anya szülei már vártak ránk.
-Ó, kislányom! De nagy vagy már. -érzékenyült el a mama mikor meglátott. Mosolyogva öleltem át, talán 3 éve nem láttam.
-Milyen itt Sydney-ben Sidney? -kérdezte a papa. Mosolyogva hunytam le szemem ezen a fergeteges viccen.
-Sok az ember. -nézek körbe fintorogva a reptéren. Nem nagyon szeretem az ekkora tömeget, ez volt az egyik ok amiért nem is akartam elmenni a karácsonyi vásárra Londonban.
-Menjünk. -karolt át, majd elindultunk kifelé, azokat a táskákat amiket magunkal hoztunk, amibe a legfontosabb dolginkat és ruháinkat pakoltuk, beraktuk a kocsi csomagtartójába és elindultunk...haza.
Az úton anya beszélgetett a szüleivel, de mi, a bátyámmal, Scottal egymás mellett ülve, ültünk. Egy idő után sóhajtva döntöttem a fejem a vállára, mire átkarolt a kezével. Másfél év korkülönbség van köztünk és szerencsére a kapcsolatunk is jó. Tudom, hogy őt is megviselte a költözés.
-Meleg van! -nyafogott a tesóm, mikor az új házunk előtt kiszálltunk a kocsiból.
-Mert nyár van. -mondta egyszerűen a papa.
-December vége van.
-Te nem tanultál földrajz órán semmit? -néztem rá furán, de ő csak vállrandítva elröhögte magát.
-Nem baj, hülyén is szeretünk! -simogatta meg anya a fejét. -Na, húzzál pakolni! -lökte meg, nevetve figyeltem őket, majd be osontam a házba telefonálni. Pár percet beszéltem Molly-val, majd én is segítettem pakolni. Az új szobámba vittem a bőröndömet, ahol elkezdtem kipakolni a gardróbba, pár diszt, amit magammal hoztam kiraktam, de még így is olyan üresnek tűnt a szoba a londonihoz képest.
-Gyere enni! -nyiott be a mama. Bólintottam, majd követtem a konyhába, ahol leültünk vacsorázni.
-Ki mehetek sétálni? -néztem anyára, mikor megettem a vacsorámat.
-Hat óra. -szólt bele a nagypapám.
-És? -néztem rá egyszerre. -Nem megyek messze.
-Ha eltévedsz? -nézett rám aggódva.
-Nálam lesz a telefonom. -mutattam fel a készüléket, majd miután láttam, hogy anya egy aprót bólint kifutottam. Régen sokat voltunk itt, főleg nyári szünetbe, és azért emlékszem pár idevezető útvonalra.
Mivel közel van a part, lesétáltam oda. Még ilyenkor is sokan voltak kinn, főleg családok gyerekekkel meg szerelmespárok lézengtek.
Levettem a papucsomat, amit ezután a kezembe cipeltem és mezítláb folytattam az utam tovább a homokba.
|||
-Ashton! -hallom meg a nevelő apám kiabálását. -Vacsora!
Kikapcsolom a tévét, majd elindulok le, a földszintre a családomhoz. Már midenki a szokásos helyén ült, csak rám vártak.
-Ugye senki sem felejtette el a holnapot? Nincs program estére. -szólalt meg vacsora közben Ed.
-Miért mi lesz? -nézek körbe értetlenül, úgy látszik rajtam kívül mindenki tudott a holnapi programról.
-Jaj, Ash! Neked el is felejtettük mondani. Holnap Ed főnökénél vacsorázunk az előléptetése alkalmából.
-És nekem muszály mennem? Az első alkalommal is halálra untam magam.
-Mindenki jön. És állítólag Bob lánya és az unokái oda költöztek hozzájuk londonból. -mondta anyám. Nagyszerű. Már csak az kéne, hogy tizen egy-két éves gyerekekre vigyázzak, amíg a "nagyok" beszélgetnek.
De London hallatán nagyot dobbant a szívem. Már egy ideje, hogy a fiúkkal haza jöttünk onnan, de nem tudtam kiverni a fejemből Sidney-t. Igaz, csupán egy fél napig voltunk "együtt" de jól éreztem magam. Nagyon tetszett benne az, hogy félénk, az itteni lányok -akiket én ismerek- sokkal magabiztosabbak. Lehet ezért keltette fel az érdeklődésemet ő.
|||
-Summer kész vagy? Bármelyik pillanatban megérkezhetnek. -nyit be a szobába anya, sóhajtva veszi tudomásul, hogy egyáltalán nem öltöztem ki a vendégek érkezése miatt. Egy fekete szagatott rövidnadrágot és egy kék pólót vettem fel, ebbe is különbözünk. Amíg én teljesen lazán öltöztem, anya egy ceruza szoknyát és egy ahhoz passzoló blúzt vett fel az estére.
-Megyek. -tápászkodok fel az ágyról a telefonommal a kezemben, ahogy én megmozdulok, abban a pillanatban megszólal a csengő is.
-Amúgy kik jönnek? Azt tudom, hogy a papa alkalmazottjának a családja.
-A férfit úgy hívják, hogy Ed Johnson, az élettársa Irwin, a keresztnevét nem tudom sajnos. -és már le is értünk a bejárati ajtó elé, a többiek már csak minket vártak, hogy végre kinyissák az ajtót. Egy örökkévalóságnak tűnt amíg a papa oda nyúlt a kilincshez és kinyitotta az ajtót. Csupán egy valami, illetve valaki zakatolt a fejemben. Irwin. Ashton Irwin.
A bátyám és a mama kissé kitakartak, így én nem nagyon láttam ki mögülük a magasságom miatt is.
-Szervusz, Ed! -fogott kezet a papa a férfival.
-Üdvözlöm, Bob.
Amíg ők köszöntötték egymást, én kissé, feltűnés nélkül arrébb löktem Scott-ot, hogy lássak. Ott állt velem szembe, előtte egy körülbelül tíz év körüli fiú akinek épp valamit a fülébe súgott, így engem nem is láthatott. Nem nagyon láttam az arcát de tudtam, hogy ő az. Biztos voltam benne. A szívem őrületes tempóban vert, nem tudtam hová tenni a reakciómat.
-Szia, Ed vagyok. -állt be elém Ed és a kezét nyújtotta.
-Summer Fo... -kezdtem bele de a papa aki utálja a becenevem krákogott egy sort. -Si... -kezdtem volna mondani a rendes nevem de valaki közbe szólt.
-Szerintem szép név. -jelentette ki határozottan Ashton a férfi mögül, mire az hátra kapta a fejét. A göndör komoly tekintettel, kissé csodálkozva nézett a szemeimbe. Nagyot nyeltem.
-Nos, akkor? -nézett rám féloldalas mosollyal a nagyapám alkalmazottja.
-Summer Foster. -ráztam meg a kezét magabiztosan, mit sem törődve a morgolódással mögülem. Mindenki bemutatkozott mindenkinek, majd elindultak az étkező felé egyszerre. Én maradtam az ajtónál. Ashton is.
-El sem hiszem... -kezdett bele, de nem tudott mit mondani. -Örülök, hogy látlak. -mosolyodott el lassan. Mosolyát látva nekem is felfelé görbültek ajkaim.
-Én is örülök. -mondtam lassan, mélyen a szemébe nézve.
-Lányom, hol vagy... -jött ki az étkezőből anya, majd ahogy meglátott minket megtorpant a boltív alatt.
-Megyünk. -feleltem túlságosan is hamar, aztán elsétáltam a sunyin mosolygó anyám mellett.
-Ti ismeritek egymást? -mutatott ránk -Ashtonnal- a fiú anyukája.
-Igen. -ült le a göndör az anyukája mellé mosolyogva.
-Mióta? -kérdezte egyszerre a mama döbbenten. Úgy tűnik ez mindenkit érdekelne.
-Pár hete. -nyögtem be.
-Ő Sidney. -nézett körbe a családtagjain Ash. -Az ő barátnője törte össze Mikey szívét.
-Mi? -néztem rá szemöldök ráncolva.
-Így igaz. -bólintott a velem szemben ülő. -Michael, amióta csak megjöttünk maga alatt van amiért, idézem. Amiért álmai nője több ezer kilométerre lakik tőle. -bólintott a mondat végére. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Molly is minden nap megemlíti ezt a szörnyű tényt.
-Várjunk. -szólalt meg anya. -Tehát, ha jól értem akkor Michael Piroska, Ashton pedig 'a göndör'. -mondta anyu, mire kikerekedtek a szemeim. Ezt nem hiszem el! A többiek jót nevettek ezen, én kissé lejjebb csúsztam a székemen és úgy pillantottam félve a göndörre. De ő csak összeszorított ajkakkal próbálta leplezni mosolygását.
-Nem ehetnénk végre? -kérdeztem dünnyögve.
-Hozom is, gyere Summer segíts! -kér meg a mama, majd feláll és elindul a konyha felé. -Nagyon helyes ez a fiú. -súgja oda nekem amikor oda értünk a pulthoz.
-Mama! -szólok rá egyszerre és hitetlenül nézek rá.
-Nem értem mi bajod, a vak is látja, hogy mennyire oda van érted. Amióta belépett ebbe a házba le sem veszi rólad a szemét. -pillant rám szigorúan, miközben a kezembe nyom egy lábost. -Vidd.
Miután kihordtuk az ételeket és mindenki a helyén volt, kezdődhetett a vacsora elfogyasztása.
Miután végeztünk az evéssel a papa beinvitálta Ed-et a dolgozószobájába. A nagyi, anyát és Anne Marie-t ki hívta, hogy dicsekedjen a kertjével. Scott a vacsora alatt össze haverkodott Harry-vel, Ashton öccsével, így ők is elvonultak valamerre. Lauren pedig miután itt hagyták, rá mosolygott a bátyjára, majd kiment az anyukájuk után.
Félve pillantottam a göndörre, aki ugyanúgy ült a székén, a kezei az asztal alatt, a lábán volt, és engem nézett.
-Tudod... -köszörülte meg a torkát. -Két nap múlva lesz egy szilveszteri buli a parton. Örülnék, ha eljönnél velem.
-Hát, megkérdezem anyutól... -rágtam a szám szélét. Akkor most randira hívott?
-Rendben. -mosolyodott el. -A fiúk is ott lesznek, remélem nem baj. -nem, akkor ez egyáltalán nem randi.
-Dehogy, -legyintettem. -elvégre nem randizunk.
-Nem. -bólintott komolyan. -De örülnék neki. -mondta ki, mire furcsa melegség öntötte el a mellkasom. Mélyen a szemembe nézett és a válaszomat várta. Félve bólintottam. Mosolyogva állt fel és indult el felém.
-Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy van valaki aki megtetszett angliába, de a nagy távolság miatt nem lehetne köztünk semmi? -tette fel a kérdését, majd leült a mellettem levő székre. Ismét bólintottam. -Te vagy az. -mondta halkan. Nem is tudtam mit mondjak, még sose mondtak ilyet nekem. -De megértem, ha esetleg én nem tetszenék neked... -kezdett magyarázkodásba, nevetve csitítottam.
-Ezt nekem kellene mondanom, Londonban egy fiú sem vett észre. De te igen. Bár nem értem miért, de...
-Hát akkor a briteknek nagyon szar ízlése lehet, ha senkise közeledett feléd. Gyönyörű vagy. -vágott a szavamba.
Bókjára pirulva hajtottam le a fejemet. Otthon tényleg nem volt olyan fiú, aki nem csak a barátom akart lenni. Bár, azok is a bátyám barátai szóval...
Amikor "bókot" kaptam az osztálytársaimtól az is csak annyi volt, hogy kicsi és csúnya vagyok. A beszólás előtt se tartottam magam szépségkirálynőnek, de azért rosszul esett. Kinek ne esett volna rosszul? Emlékszem ez az eset kilencedikben történt, Molly, amint megtudta mi történt másnap oda ment a gyerekhez és egyszerűen lekevert neki egy pofont, majd elsétált. Azóta se piszkál senki.
-Ash, megyünk! -kiabált be az említett fiú anyukája.
-Este fél hétre itt leszek érted. -mondta még utoljára, majd közelebb hajolva egy puszit nyomott az arcomra, aztán fel állt és kiment az ajtón a családjához.
