A Manron Birodalom Örököse /befejezett/

4.fejezet-A családi szeretet feltétlen

Kikerekedett szemmel toltam el magamtól.
-Tessék? Miért hasonlítanék rád? - vontam fel a szemöldökömet, előre félve a választól.
-Meira...tudom, hogy ez most egy kicsit sok neked, de meg kell... - kezdte, de én hátra léptem.
-Nem! Te nem lehetsz az apám - ráztam meg a fejemet. - Hol voltál ennyi éven át?
-Nem lehettem melletted - rázta meg a fejét szomorúan.
-Miért nem? - vontam kérdőre dühösen.
-Ha melletted vagyunk, nem nőhettél volna fel normális emberként. Egész életedben, mint Manron Birodalom örököse, veszélyben lettél volna. Csak úgy védhettünk meg, ha elküldünk. Itt nem voltál biztonságban. - magyarázta meg.
-Mint...mint Manron Birodalom örököse?-szaladt fel a szemöldököm - Hercegnő vagyok?
A király nem mozdult. Csak bólintott.
-Az apám vagy, de még a nevedet sem tudom. Egészen mostanáig arról sem volt fogalmam, hogy élsz e még - túrtam bele a hajamba hitetlenül.
-Griffin Daniels. - nyújtotta felém a kezét, mire a szemem kikerekedett. Nem ilyennek képzeltem egy királyt, hanem fenségesebbnek, határozottabbnak és legfőképp érzelemmentesnek. Egy királynak az a dolga, hogy a saját érzéseitől függetlenül döntsön. Legyen szó bármiről.
-Meira Daniels - ráztam vele kezet. Érdekes gesztus volt ez, ahhoz képest, hogy az apám, de ugyanakkor érthető volt, tekintve, hogy most találkoztam vele először.
Holden mosolyogva figyelt minket. Látszólag mulattatta őt a helyzet. Ekkor a hatalmas teremben csikorgás hallatszott és a királyné feltápászkodva a székéből egyenesen felém indult, aztán mikor már csupán két lépés választott el minket, a kezét felém nyújtotta.
-Savannah Daniels. - suttogta halkan, de a hangja figyelmet keltő volt, olyannyira, hogy a teremben mindenki felé fordult, még ez a két szó hallatán is. Kezet ráztam vele.
Ekkor a nő megtört és a könnyei kicsordultak, mire ő hirtelen magához rántott és szorosan megölelt. Elakadt a lélegzetem. Tegnap még abban sem voltam biztos, hogy a szüleim léteznek, erre most itt állok egy királyi kastélyban, egy titokzatos birodalomban, aminek nem mellesleg a jövendőbeli uralkodója vagyok, és az édesanyámat ölelem. Ezt nevezem iróniának. A király keze óvatosan végigsimított a felesége hátán, mire ő némiképp megnyugodott és hátrébb lépett, levéve a kezét rólam.
-Meira - suttogta, aztán ismét folyni kezdtek a könnyek az arcán és én egy hirtelen mozdulattal magamhoz szorítottam. Nem érdekelt, hogy éveken keresztül nem volt mellettem, az sem érdekelt, hogy semmit nem tudok róla. A fontos az volt, hogy ő az édesanyám és ennyi év után végre találkoztam vele.