A Manron Birodalom Örököse /befejezett/

7.fejezet-Az első repülés

-Mit kell még tudnom?-pillantottam Coreyra, miközben végigsétáltunk a palotán.
-Repülni-mosolygott rám, mire megtorpantam.
-Mit csinálni?-kerekedett ki a szemem.
-Azt ne mondd, hogy nem tudod, mit jelent ez a szó!-nevetett fel Corey cinikusan.
-Tudom mit jelent, de én még magasugrásban sem voltam soha jó, nem hogy repülésben. És nem bírom a magas helyeket. Nagyon nem.
-Tériszonyos vagy?
-Talán...kicsit...igen-motyogtam alig hallhatóan, mire Corey elmosolyodott.
-Ezt orvosoljuk. Gyere!-kapta el a kezemet és húzni kezdett egy ajtó felé. Értetlenül néztem rá, de nem nagyon foglalkozott velem. Kinyitotta az ajtót és elindult felfelé a vékony lépcsőn. Egyre csak mentünk és mentünk. A vége pedig mintha egyre messzebb került volna tőlünk.
-Hogy fogunk itt visszamenni?-nyögtem fel és egy pillanatra visszanéztem a vállam felett, de el is kaptam a korlátot, mert azonnal megszédültem.
-Ne aggódj! Nem lépcsőn megyünk-mosolygott rám Corey hátra, mire bepánikoltam.
-Mi?-torpantam meg, aminek köszönhetően majdnem lerántottam magammal Coreyt is, aki tovább haladt felfelé.
-Repülni fogunk.
A gondolatra beparáztam. A szívem hevesen kezdett verni és a gyomrom teniszlabda nagyságúra zsugorodott.
-Meira...-hajolt hozzám közelebb Corey és látszólag nagyon aggódott értem.-Jól vagy?
-Igen. Persze-suttogtam alig hallhatóan.
Corey elmosolyodott és a kezemnél fogva húzni kezdett a lépcsőn felfelé. Szinte egy örökkévalóságig tartott, amíg elértünk egy hatalmas acélajtóig. Corey lenyomta a kilincset és kihúzott engem a tetőre. Elakadt a lélegzetem és egy pillanatra azt hittem, hogy most fogok lezuhanni, egyenesen az alattam lévő bokorba. Azon nyomban megkapaszkodtam a hozzám legközelebb álló biztonságos tárgyhoz, ami ebben az esetben Corey karja volt.
-Mei...Hé! Meira jól vagy?-lépett hozzám közelebb és a karját a hátam köré fonva tartott meg.
-Nem. Én...rosszul vagyok-motyogtam és abban a pillanatban térgyre rogytam.
-Wow!-ugrott mellém és azonnal a karjaiba zárt.-Leviszlek innen! Kérlek ne haragudj rám!
Nagy levegőt vettem, amitől jobban éreztem magamat. A szédülés alább hagyott és képes voltam megállni a saját lábamon.
-Ne! Nem akarok lemenni...
-Tessék? Dehát rosszul vagy. Leviszlek! - jelentette ki Corey határozottan, mire megráztam a fejemet.
-Jól vagyok. Maradni akarok.
-Miért?
-Mert soha nem voltam még ilyen hosszú ideig a magasban és valamiért úgy érzem, hogy az idővel ez alábbhagy- magyaráztam meg és a tető szélén húzódó korláthoz léptem. Corey nem tágított mellőlem.
Nagyot sóhajtottam.
-Taníts meg repülni.
-Komoly?-kerekedett ki Corey szeme.
Bólintottam, mire ő megvonta a vállát és kicsit hátrébb lépett tőlem.
-Az első és legfontosabb, hogy találd meg az egyensúlyodat a levegőben. Ha ez nincs meg, akkor a szél átveszi az uralmat feletted. És a végén lezuhansz - mondta ki könyörtelenül.-Először megpróbállak megtanítani a helyből repülésre, ha az sikerül, akkor továbbhaladhatunk.
-Rendben -mosolyogtam rá erőltetetten.
Corey enyhén behajlította a lábát, aztán erőteljesen ugrott fel a levegőbe, de ahelyett, hogy leesett volna, a levegőben maradt. Ott lebegett alig egy méterrel a föld felett. Lassan megkerültem és minden irányból jól szemügyre vettem. Corey felnevetett a döbbent tekintetem láttán.
-Könnyebb, mint amilyennek tűnik. Esküszöm!
-Rendben. - sóhajtottam nagyot. - Mit kell tennem?
-Hunyd le a szemedet és add át magadat a természetnek. Ne foglalkozzal a talajjal a talpad alatt, csak a levegőre koncentrálj!
Lehunytam a szememet és tettem, amit mondott. Először semmi nem történt, aztán a talaj szépen lassan kicsúszott a lábam alól. Meglepetten nyitottam ki a szememet és döbbenten tapasztaltam, hogy lebegek. A szívem ismét hevesen kezdett dobogni és elszorult a torkom.
-Cor...- kezdtem, de annyi időm nem volt, hogy befejezzem, mert addigra Corey már mellém repült és a kezeit a könyököm alá tólva, a derekamat átkarolva tartott meg.
-Semmi baj! - suttogta nyugtatóan. Legszívesebben azonnal ellöktem volna magamtól, de attól féltem, hogy ha megteszem, azon nyomban lezuhanok innen a bokorba. Ígyhát hagytam, hogy ő tartson meg. Mikor már visszanyertem az uralmat a testem felett, lassan eltoltam magamtól Coreyt, aki azonnal lazított a karján és hagyta, hogy távolabb repüljek tőle.
-Oké - suttogtam mikor megtaláltam az egyensúlyomat.- Hogyan tovább? - pillantottam a fiúra, aki előttem lebegett.
Corey elmosolyodott és már nyitotta a száját, mikor...