A Manron Birodalom Örököse /befejezett/

3.fejezet-A király

-Ez hülyeség! - ráztam meg a fejemet és Holden füle felé intettem. - Nekem nincs hegyes fülem.
A fiú összevonta a szemöldökét.
-De. Van.
-Nem. Nincs. - nevettem fel és félrelöktem az arcom mellett himbálózó hajtincset, hogy megmutassam neki, téved. Ehelyett én lettem az aki meglepődött. A fülem ugyanis a szokásos gömbszerű alakjából átváltott hegyesbe.
A mosoly azonnal eltűnt az arcomról.
-Ez lehetetlen! Eddig nem volt ilyen! - néztem kétségbeesetten Holdenre, aztán leesett. Ez nyilván egy álom és valójában elaludtam a bulin. Csak ez lehetséges!
-Mert eddig el tudtuk rejteni egy egyszerű bűbájjal, melytől embernek nézel ki és ezáltal normális körülmények között nőhettél fel. - a normálist olyan megvetéssel mondta, hogy biztosra vettem, hogy nem kedveli a normális embereket. - Egyébként a szüleid ötlete volt. De most, hogy Manronban vagy a bűbáj felülmúlta önmagát. Viszont ha elhagyod a birodalmat, a kinézeted újra a régi lesz.
-Ezt jó tudni - mordultam fel.

Nagyjából egy, másfél óra volt, mire elértük a településeket. Holden láttára a hatalmas vaskapu őrei nagyra tárták nekünk a bejáratot.
-Üdvözlöm, hercegnő - pillantott rám az egyik őr, mire én körbefordultam, hogy megnézzem van e esetleg egy lány itt rajtam kívül, de nem volt. És ebben a helyzetben egyszerűbb volt figyelmen kívül hagynom őt, mint hogy elfogadjam, hogy hercegnőnek hívott. A vaskapun belül házak emelkedtek. Kívülről sokkal kisebbnek képzeltem. Olyan volt, mint bármilyen nagyobb város. Szélesebb és keskenyebb utcák egyaránt helyet kaptak a házak közt. Holden elindult az épületek mellett, aztán befordult az egyik ház oldalánál és az épületek emelte útvesztőben olyan könnyedén manőverezett, hogy biztos voltam benne, ő itt nőtt fel. Ismeri minden zegét zugát a birodalomnak. Ahogy az utcák egyre változtak lassan felfogtam, hogy a királyi palotához vezet engem. A göcsörtös föld útak átváltottak betonba és az épületek is szépültek. Díszesebbek és színesebbek lettek, míg végül Holden megállt a lehető leggyönyörűbb kastély előtt, amit valaha láttam.
-Üdv itthon! - mosolygott rám, aztán intett a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt álló őröknek, mire ők nagyra tárták az ajtót, beeresztve minket. Ahogy körbepillantottam, elakadt a lélegzetem. És én még azt hittem, hogy a fantáziám nem túl kreatív, de ahogy a tudatalattim által kreált álmot néztem, minden új értelmet nyert. Én soha nem lennék képes létrehozni egy ilyen elképesztő helyet, tudalatt sem. Akkor viszont ez azt jelenti, hogy...
-Ez a valóság - motyogtam elképedve. Holden felnevetett.
-Persze, hogy az. Na de most gyere! Az uralkodó látni szeretne! - intett nekem és meg sem várva a válaszomat, elindult. Még egyszer körbefordultam, aztán Holden után eredtem. Hosszú folyosókon és hatalmas lépcsősorokon vezetett végig, míg meg nem érkeztünk egy étkezőre hasonlító teremhez. Egy óriási asztal két végén két ember ebédelt. Egy férfi és egy nő. A király és a királyné. A királynak fekete haja és zöldeskék szeme volt, míg a királynének szőke, hátközépig érő, enyhén hullámos haja és kék, mandulavágású szeme volt. A férfi annyira ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan.
-Felség!-hajolt meg Holden és valamilyen különös okból követtem a példáját. Hirtelen egy éles csattanás hallatszott és mikor felpillantottam, a király éppen felém tartott, a széke a földön hevert. Nyílván akkora lendülettel állt fel a helyéről, hogy a szék is felborult. A tekintetem az asztal másik felére siklott. A királyné eltátott szájjal nézett engem, a villa kiesett a kezéből. Megrémültem, hogy esetleg valamit rosszul csináltam. Mi van, ha nem hajoltam elég mélyre? Lehet, hogy mivel lány vagyok, nekem pukkedliznem kellett volna. Azonnal kihúztam magamat, de a király nem tágított. Határozott léptekkel közeledett felém. Rémülten néztem Holdenre, aki mostanra kihúzta magát és karba tett kézzel, mosolyogva figyelt engem.
A király végül közvetlen előttem állt meg. A tekintete az arcomat pásztázta, míg én próbáltam elhúzódni. Féltem. Ez nem is volt kérdés. A férfi legalább egy fejjel magasabb volt nálam és ezerszer több hatalommal rendelkezett, mint én. Ha úgy akarná, egy intésére kivégeznének engem. Megtehetnék és senki nem tudná megállítani őt.
A karja felemelkedett a teste mellől, mire bennem megállt az ütő. Aztán elképedve néztem végig, ahogy gyendégen végigsimít az arcomon, aztán kissé arrébb söpri az egyik tincset az arcomból.
Visszafolytott levegővel követtem minden egyes mozdulatát. Nem akar bántani, ez már biztos. De akkor mit fog tenni?
Óráknak tűnő pillanatokig csend honolt, míg végül ő szólalt meg.
-Mindig is rám hasonlítottál - mosolyodott el és szorosan magához ölelt.