Beépítve

Harmadik nyom

Visszamegyek szőke barátnőm mellé a kanapéra. Arcomon mosoly terül szét, mintha minden rendben lenne, de közben belülről felőröl a gondolat, miszerint akár most is figyelhet a férfi, vagy nő. Igazából, erre is jó lenne rájönni, hogy mégis mire kell számítanom. Vagy mi van akkor, ha ketten is vannak? De a fogalmazás alapján csak egyedül vesz részt ebben. Az írásból ítélve férfi, de nő is tud rondán írni, csak azért, hogy ne ismerjék fel. Ha próbálnám, akkor sem tudnám elterelni a gondolataimat erről az egészről. Ha másról lenne szó, könnyebbek kikapcsolódnék legalább egy órára, de most a saját életemről van szó. Azt hiszem, el tudom érni, hogy segítsenek nekem, de mégse tudják meg. Persze, még semmi sem biztos.

Anne ezer wattos mosollyal csúszik arrébb, hogy nekem is legyen helyem mellette. Lábaimat felhúzom, és úgy meredek a képernyőre. Nem is igazán figyelem, mit nézünk, inkább csak a tervemet próbálom meg tökéletesíteni.

- Remélem nem baj, hogy rendeltem pizzát – fordul felém a szőkeség.

- Nem, úgysincs semmi ehető itthon – mondom rá sem tekintve.

Nem szeretnék vele bunkó lenni, de nem tudok jó arcot vágni mindenhez. Most nem is tudok az ételre gondolni, úgyis minden visszajönne csak.

Már a filmnek is vége van, mire a csenő szakítja félbe Anne beszédét. Be nem áll a szája, csak mondja, és mondja. Nem tudom, hogy bír ennyit beszélni. Én inkább a tettek embere vagyok, mintsem a szavaké. És nem tudok a csajos témákról annyit beszélni, mint mások. Szívesebben töltöm az időmet a lőtéren, ha valami bajom van, mintsem egy plázában a boltok között mászkálva. Sosem fogom megérteni, mi a jó abban, ha több órán keresztül nézelődnek a sorok között, mire találnak egy ruhát, amit meg is vesznek. Nem elég egy póló, és egy nadrág? Miért kell mindenhol passzolni a ruhának? Nem az határozza meg az embert, hanem amilyen belülről. Rólam sem állapítják meg első kinézetre, hogy kemény csaj vagyok, pedig igen. Tény, én is szoktam érzékeny lenni, de csak amikor nem lát senki, és nincs semmi fontos dolgom. Amikor kiengedhetem azt a sok felgyülemlett dolgot. Bár, még akkor sem szeretek sírni, szívesebben ütöm inkább a bokszzsákot. Kapcsolataim, hogy is mondjam, nincsenek! Semmi időm arra, hogy bájcsevegjek egy pasival, aki aztán miután megdöntött, el is tűnjön az életemből. Hosszabb kapcsolatra pedig még annyira sincs időm, sőt energiám sem. Az utazások miatt, hogy egyik megbízásból a másikba csöppenek, nem lenne alkalmam azzal lenni, akit szeretek. Még a családomat is alig látom, és veszélybe sem szeretném sodorni őket.

Miután mindketten jóllaktunk, és végre barátnőm is kifulladt a témákból, úgy dönt, hogy hazamegy. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtok, mert bármennyire is jó volt a társaságában, kikészített a bájcsevegés. Nem is tudom, miért mentem bele a vásárlásba. Már előre látom, hogy ő is fél órákat fog egy-egy sorban állni, én meg a hajamat fogom tépni. Csak valami egyszerű ruha kellene, és valami új melegítő. Nem szeretnék én semmi egyebet, és attól félek, hogy majd megpróbál valami olyan ruhára rábeszélni, ami nem én vagyok.

- Holnap találkozunk! – ölel meg, és már ki is lép az út szélére, hogy leintsen egy taxit.

A szobámba megyek, és újra elolvasom a levelet. Talán mégsem kellene másokat belekevernem ebbe, csak nekem kell elintéznem. De szükségem van némi segítségre, hogy legalább elinduljak valami nyomon, aztán onnan egyedül folytatnám.

Reggel az ébresztőórára kelek. Hamarabbra állítottam, hogy meg tudjam keresni az irodát, és ne a szünetem menjen el arra, hogy bolyongok a városban. Gyorsan összekészülődök, és vállamra kapva a táskámat már az utcán is vagyok. Nem is tudom igazán, hogy mit szeretnék keresni. Hiszen, csak nincs kiírva egy üzletre, hogy íráselemző...