Fairy Tale

Chapter 4

Kialvatlanul csoszogtam le az emeletről, egyenesen a konyhafelé véve az irányt. Két dolgot akartam az életembe. Egy rettentő erős kávét és az álombéli szerelmemet. Csalódottan kellett megállapítanom, hogy ebből csak az előbbi lesz megvalósítható.

− Jó reggelt mindenkinek! – intettem a négy fős társaságnak, mintha minden reggel ők várnának rám a konyhába.

− Ülj le, Dorothee.

Apa hangja zavarúan hangosnak tűnt a néma helységben.

− Addig nem, amíg nem ihatok egy bögre kávét. – emeltem le a polcról a bögrémet – Elég használhatatlan vagyok a fontos kérdések megvitatásában fáradtan.

Erőteljesen csenget a hangomból a szarkazmus.

A csend továbbra sem oszlott. A kávéfőző halkan kotyogott, míg lenem ért a csészébe az összes folyadék. Egy kevés cukrot adagoltam bele, majd tejet öntöttem hozzá. A hatalmas bögrével a kezembe az asztalhoz csoszogtam, nagy ricsajjal kihúztam a széket, majd leültem. Szembe a bandával.

− Figyelek. – bólintottam két hatalmas, forró korty között.

Csend.

− Figyeljetek, nekem ehhez nincs kedvem. Sem időm. Ahogy nektek se. Hétfő reggel, hat óra van. Iskola, munka. Tökéletesen megfelel, ha csak délután cseszitek el az életem.

Elég komoly dolog lehet, ha a szüleim megtűrik a káromkodást.

− Nem vagy ember, Dorothee. – suttogta anyám, könnyeivel küszködve.

− Ez jó vicc volt. – hitetlenül felnevettem.

Apám köhintett.

− Ez nem vicc, kislányom.

− Aha. Akkor mi? Unikornis?

− Tündér.

Kávémat félre nyelve köhécseltem, közben Randyre sandítottam, aki hozzám hasonlóan kikerekedett szemekkel figyelt. Szóval nem én vagyok az egyetlen ebben a bolondokházában, akinek fogalma sincs, miről van szó.

− Hogy mi van? – továbbra is csak hitetlenül vihogtam – Unom már ezt a kamuzást, valódi válaszokat akarok! – visítottam. Láttam, hogy nem hazudnak. Tudtam, hogy nem hazudnak.

− Flora elmesélte mi történt veled. Még nem akartuk elmondani, de ami tegnap történt... az magyarázatot követel.

Apa hangja határozottan csengett.

− Szóval akkor te is retardált pillangó vagy? – pillantottam bujdokoló Flora felé.

− Dorothee! – csapott az asztalra apám.

− Úgy gondolom, ennek nincs most itt az ideje. – sziszegtem.

Arca vöröslött, már csak azt vártam, hogy tűz lövelljen ki az orrlyukain.

− Én boszorkány vagyok. – suttogta megszeppenve rám emelve a tekintetét.

− Ez hihetetlen. – nevettem föl, közel sem vidáman – Miért pont tizennyolc évesen kellett ennek kiderülnie?

− Akkor kezdődik az átváltozás. A hallucinációkkal, testi fájdalmakkal...

− Randyvel miért nem történt ilyen tavaly? – suttogtam, előre félve a választól.

Szüleim egymásra néztek. Sokatmondó pillantást váltottak.

− Randyt, mi... örökbe fogadtuk. – mondta ki végül anya a bénító igazságot – Kisfiam...− fordult felé patakzó könnyekkel – te... vámpír vagy.