Hide and Seek

3. fejezet / Lacey

Miután szegény lány nagy vonalakban elmesélte a történteket és beavatott a családja rejtelmeibe, úgy döntött, hogy birtokba veszi a fürdőszobát és megnyugtatja magát egy finom forró habfürdővel.

Én a hallottakat mérlegelve gondolkodtam azon, hogy a gazdagok élete sem olyan napfényes, mint az a társadalom aljáról látszik. Bár, biztosan jobb lenne, ha nem sikkasztgatnának, hiszen jelenleg azaz egyetlen problémája a családjának, azon kívül, hogy mindenki utál mindenkit. Sajnáltam a lányt, átéreztem, hogy milyen magányosnak lenni a rengeteg ember között, én a világban voltam egyedül, ő a családjában.

A kanapén heverve dolgoztam fel a hallottakat, majd hozzáfűztem a saját problémáimat és kezdtem nevetségesen érdekesnek tartani, hogy mi ketten így egymásra találtunk. A sors is azt akarta, hogy együtt viseljük el a terheinket és valahogy új életet kezdjünk, amit egyelőre semmi sem akart hagyni. Minden összeesküdött a boldogságunk ellen, de legalább szerelmi problémáink nem akadtak, amik nehezítették volna a küldetésünket.

Kicsit megrémisztett, hogy az apja a kilakoltatással fenyegetőzött, főleg, hogy ezek szerint nem tudott rólam, de összeszedtem magam és nem hibáztattam a lányt, aki befogadott és esélyt adott a nagyvárosban. Nem az ő hibája, hogy az apja egy tapló, neki csak jót köszönhetek.

Charlotte-ot védelmező gondolataim mellett viszont felrémlett, hogy lehet, kellene talonba helyeznem egy „B" tervet végszükségesetére, hiszen, ha valami probléma adódna, akkor én egyenesen az utcán találnám magamat még azelőtt, hogy észbe kaphatnék. A probléma ott rejtőzött, hogy a városban egyetlen másik megfizethető lakhely sem leledzett, amiben nem kellene gyilkosságtól vagy fertőzésektől tartanom.

Elmélkedésemből a csengő hangja rántott ki, aminek éles hangja szinte kiszakította a dobhártyámat, mire majdnem leestem az ülőalkalmatosságról, de sikeresen két lábra kecmeregtem és megindultam az ajtó felé, majd szélesre tártam a tömör fából készült nyílászárót.

Meglepetésemre egy rendőr egyenruhás férfi meredt vissza rám nagy, világoszöld szemeivel, nem túl boldogan. Piszkos szőke haja borzasan meredt az ég felé, arcán több napos borosta éktelenkedett, ezzel kiemelve férfias állkapcsát. Lazára vett, de ennek ellenére feszülő rendőr uniformisa kihangsúlyozta az izmait magas termetén. Tipikusan olyan vetkőzős műsorokban látható táncos fiúkra hajazott, de ez a személy igazi jelvényt nyomott az orrom alá, miközben mogorván végig mért. Kávé illat csapta meg az orromat és kezdtem megérteni a látszat okát, iszonyatosan fáradt lehetett, de ennek ellenére tartotta magát, amit becsültem benne, hiszen én ezerszer rosszabbul néztem ki, ha kialvatlan vagyok.

- Ms. Bennet? – kérdezte, mire megráztam a fejemet.

- Én az albérlője vagyok, Lacey Drake, esetleg segíthetek valamiben? – feleltem igazán kíváncsian.

- Remélem – közölte, majd intett, hogy menjünk beljebb, én pedig kelletlenül engedelmeskedtem, - nem gondoltam volna, hogy az ilyen kaliberű emberek megosztják az életterüket – nézett körül tüzetesen.

- Nos, minden ember másmilyen – próbáltam lezárni a témát rögtön a kezdésnél.

- Itthon van? – utalt a lányra, én pedig nem voltam benne biztos, hogy mit válaszoljak.

- Meg kell néznem – motyogtam, mire felvonta a szemöldökét.

- Azért nem akkora ez a ház, hogy ne vegyék észre egymást – mutatott rá elégedetlenül.

- Én most értem haza, éppen maga előtt – hazudtam elmosolyodva, hátha jobban elhiszi, ha szimpatikusabbnak tűnök, - még csak tegnap költöztem be, szóval nem vagyunk olyan jóban, hogy érkezés után rögtön rátörjek a szobájában és lelkesen köszöntsük egymást.

- Itt várom – mondta egyszerűen, miután pár pillanatig az arcomat vizsgálgatva mérlegelte, hogy higgyen-e nekem.

Bólintottam egy aprót, majd eliszkoltam hátra a hálókhoz, hogy egy gyors dörömbölés után benyissak a kérdéses egyén szobájába és a fürdőajtót kezdjem ütlegelni kétségbeesetten.

- Charlotte! – nyüszítettem aggodalmasan.

- Mi a baj? – szólt ki zavart hangon, miután lehalkította a zenét, ami szerencsére nem hallatszódhatott ki a rendőrig.

- Egy rendőr keres téged! – morogtam kelletlenül.

Nagy loccsanást hallottam, aztán egy perc várakozás után egy törölközőbe tekeredve, de még mindig vizesen dugta elő a fejét és szemeiben kétségbeesettség csillogott.

- Mit akar? – tette fel a legfontosabb kérdést, ami még engem is foglalkoztatott.

- Azt nem mondta, csak, hogy miattad jött – válaszoltam halkan, nehogy rájöjjön a turpisságra.

- Úristen – nyöszörögte halkan.

- Nem mondtam neki, hogy itthon vagy, szóval, ha nem állsz készen, akkor kimegyek és közlöm, hogy sajnos most nem tud veled találkozni –ajánlottam fel neki, mire fellelkesedett az arca.

- Megtennéd? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Hát, persze – mosolyogtam rá. – De addig lapulj meg – motyogtam. – Nehogy meghalljon!

Ő visszament a fürdőbe, én pedig elindultam közölni a rossz hírt a férfival, aki időközben gyanúsan közel oldalgott a szobához és a komódon heverő leveleket nézegette. Torok köszörülve hívtam fel magamra a figyelmét, pedig tudtam, hogy csak látszólag nem vett észre.

- Sajnos jelenleg nincs itthon, de megemlítem önt neki, ha ad egy névjegykártyát – közöltem, mikor rám pillantott.

Szemeiben vidámság csillant, pont olyan érzésem lett, mintha tudná az igazat, de inkább nem áll le vitatkozni, mert az már csak nyűg lenne számára. Csendben közelebb sétált és szemérmetlenül végigmért tetőtől talpig.

- Remélem, tudja, hogy az olyan puccos kis cetlik nem a mi köreinkben mozognak. A hölgynek biztosan akad, de önnek és nekem aligha – mondta, majd elővett egy irattömböt és ráírt valamit, hogy aztán a legfelső lapot kitéphesse, - ezen a számon elérhetnek – adta a kezembe, majd az ajtóhoz lépkedett a lehető legkomótosabban és kinyitotta a nyílászárót.

A küszöböt átlépve még hátrapillantott és gúnyos vigyorra húzta ajkait, miközben mélyen a szemembe nézett. Megbizseregtem a kisugárzásától, nem éreztem azt a „micsoda férfi" dolgot, mint mikor az ember lányának bejön valaki, de azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy ez az ember nyomot hagy maga után.

- Sokszor láttam, hogy a gazdagok játszadozásai miatt ártatlanok kerülnek bajba – suttogta hidegen, - nem akarom magát látni a végén, egy cella alján az igazi bűnösök helyett – ezzel pedig rám csukta az ajtót és én elnyílt ajkakkal meredtem a semmibe.

Az rögtön lejött, hogy nem kifejezetten kedveli a tehetősebb embereket, de az oka nagyon érdekelt volna. A főnökei biztosan okkal helyezték erre az ügyre, a kisugárzásából ítélve pedig nagyon is tudta, hogy mit csinál.

Dühösen szorongattam a lapot, amit adott, majd lenéztem, hogy legalább oda sikerült-e ráírnia a nevét az arrogáns rendőr bácsinak, ha már bemutatkozni nem ment, de amikor megláttam, hogy mit irt rá, lesokkolódtam. Pár pillanatig nem tudtam, hogy ezt most komolyan gondolta-e, de aztán hűvös undorral gyűrtem semmivé a rendőrség alap hívószámával ellátott papírdarabot.

Köszönöm a figyelmet! ~ Drynuu ♦