Hide and Seek

Prológus 2. / Charlotte

A kedvenc parkomban üldögéltem a már jól megszokott padomon, és próbáltam mindent kizárni a fejemből, ami éppen csak idegesített. Ilyen gondolatokból pedig akadt bőven, szóval nem mondhatnám, hogy unatkoztam volna. Szerettem itt lenni, úgy éreztem, hogy a természet körülölel, és ez valahol megnyugtatott. Nem akartam visszatérni a lakásba, amiben egyszerűen mindent utáltam - leszámítva a berendezését. Mindig elhúztam a számat, mikor beismertem magamban, hogy azt a részét a költözésnek élveztem. Ezzel ugyanis akaratlanul is valami pozitív dolgot csatoltam az apámhoz. Akihez higgyétek el, nem lehetett sokat.

Mióta az eszemet tudom, anyás voltam. Egészen kicsi koromban is ő volt az, aki sokat törődött velem és figyelt rám - az apámmal ellentétben, aki teljesen a munkájának élt. Ebben mondjuk jól is teljesített, kiskoromtól kezdve luxus vett körül. Csak arra szakított mindig időt, hogy anyukámat vagy engem kritizáljon. Sose gondolt rólunk túl sokat, és imádta hangoztatni, hogy ő hozza a pénzt és ő biztosítja a megélhetésünket. Amiért cserébe egyedül egy szerinte igen apró dolgot várt el: hogy adjuk fel az álmainkat és ne csináljunk semmit. Ugyanakkor képtelennek is tartott minket az önállóságra. Boldogította, ha a tökéletes életében mi lehettünk a szépen felöltöztetett kirakati bábúk.

Régebben még sokszor hallottam a történetet arról, hogy vált a számomra legfontosabb személy egykori tehetséges művészből otthonülős feleséggé. Aztán mikor anyukám elhagyott minket, ezek a történetek tabuvá lettek. Apám csak még jobban megkeseredett a „kudarctól", és szomorúságát a gyerek elhelyezési perben élte ki. Ekkor kaptam tőle a legtöbb figyelmet életem során: piti kis bosszújának becses tárgyaként elvárta, hogy jópofát is vágjak mindehhez.

Egyetemre is ezért jelentkeztem: gondoltam, itt majd végre elszakadhatok tőle. De ő ezt nem hagyta. Egyből eltervezett mindent, ahogy megjött a határozat, hogy bejutottam. Már az oktatási intézményt és a szakot is ő választotta nekem, ahogy a lakást is, ami alapjaiban csak rá emlékeztetett. Én pedig zsigerből gyűlöltem mindent, amihez csak a keze hozzáért. De az évek alatt megtanultam lenyelni a sérelmeim, és valami egészen más irányba kezdtem el haladni. Rájöttem, hogy az egyetlen megoldás, ha kihasználom a helyzetemet, és ebből teremtek valamit, ami az enyém. Már csak arra nem tudtam rájönni mit is tehetnék, mi lehetne a megfelelő cél számomra.

Sóhajtva álltam fel végül a fadeszkákról. Eszembe jutott, hogy késésben lehetek, ugyanis ma vártam a lakótársam érkezését. Nem lett volna szükségem pluszpénzre, de nyomasztott az új „otthonom", és gondoltam egy ember társasága sokat segíthetne a helyzetemen. Éppen ezért aprólékosan mértem fel minden jelentkezőt, és megpróbáltam azt a lányt kiválasztani, aki a legszimpatikusabbnak tűnt. Valamint az is imponált, hogy apámnak fogalma sem volt erről a tervemről, és a jóváhagyása nélkül cselekedhettem.

A már említett lakáshoz egy autó is járt, de én azt már csak lázadásból sem használtam. Egyébként is szerettem a tömegközlekedést, amitől még régebben úgy tiltottak. Hazafele tehát buszoztam, mellékesen pedig betértem egy kisboltba néhány apróságért. Magamnak sem akartam beismerni, de igaziból csak húztam az időt - kicsit féltem ettől a számomra teljesen új élethelyzettől, amibe direkt kevertem magam. Megszoktam a magányt, és nem tudtam elképzelni milyen lesz valakivel megosztani az életteremet. Viszont várakozás szintén volt bennem, szerettem mindent, amivel új tapasztalatokat szerezhettem. Gombóccal a torkomban üdvözöltem a portást, akivel már régebbi ismerősök voltunk. Alapvetően kedveltem, de ugyanakkor tudtam, hogy apám biztosan felügyel rajta keresztül. Vagy ha nem így volt, az évek alatt kellően paranoiássá váltam ahhoz, hogy ebben higgyek.

Bár párszor jártam a lakásban ezelőtt, mégis képes voltam eltévedni az emeletek között. Meg sem lepődtem ezen, különleges képességeim közé tartozott a szörnyű irányérzékem. Végül sikeresen kilyukadtam az ismerős faajtó előtt, és mély levegőt véve helyeztem a zárba a kulcsot. Annak kattanásával együtt a szívem is dobbant egyet, de aztán már egy összeszedettebb mosollyal léptem beljebb.

Nem voltam benne biztos először, hogy itt van-e már a lány, de aztán az ismeretlen cipők látványa az előszobában kisegített ez ügyben. A fantáziámat épp csak egy pillanatra hagytam elszabadulni, de ez elég volt néhány vad ötlethez. Reméltem, hogy nem hazudott az önéletrajzában, és nem egy baltás gyilkos pedofil állat vár bent. Mikor aztán kissé nehézkesen, de a nappaliba merészkedtem, fellélegezve pillantottam őt meg a konyhában.

Elindultam felé és kissé még idegesen túrtam bele hamvasszőke tincseimbe. Ahogy elég közel értem, megálltam előtte és néhány lopott másodperc alatt végigmértem. Elsőre szimpatikusnak tűnt, ami miatt magamban hálát adtam, majd villámgyorsan megtörtem a csendet.

- Helló, Charlotte Bennet vagyok - nyújtottam a kezem felé.

- Szia, én pedig Lacey Drake.

Örültem mikor elfogadta a gesztust és egy halvány mosollyal viszonozta, miközben megnyugtatott, hogy kissé ő is zavartnak tűnt. De hát ilyenek az első találkozások ~ cikázott át az agyamon.

- Sajnálom, hogy nem voltam itt mikor beköltöztél - elharaptam a mondat végét, mert nem jutott eszembe semmi jó mentség, azzal meg még sem akartam kezdeni, hogy egy padon depiztem eddig - De igazán örülök, hogy megismerhetlek.

Épp válaszra nyitotta volna a száját, mikor észrevettem, hogy kávéfőzés közben törtem rá. Erre egyből felcsillantak a szemeim.

- Uh, én is kérnék, ha lehet, vagyis hát, ha nem gond - szabadkoztam és megilletődve mutogattam a bögrére a kezében, hogy értse, mire gondolok.

- Persze - mosolyodott el.

Körülbelül tíz perc múlva már a konyhában levő kis asztalnál ültünk a forró italokkal. Zavaromat egyre inkább felszabadultság váltotta fel, és el kellett ismernem: ez a kávé most valahogy különösen ízlett.

❤ Köszönöm az olvasást ❤ cicas_neni