Homokba írt szerelem

VII. fejezet-Kiderül a titok

Később miután már mindenki kitombolta magát, és miután mi is kellőképpen elfáradtunk, visszaindultunk a házhoz. A lányok hangosan nevettek Peti viccein, míg Levi, én és Zoli hátul sétáltunk. Míg én Levivel beszélgettem, Zoli csendben maradt, de ez most nem volt kínos, hiszen mi teljesen elhülyéskedtük a visszafelé vezető utat. A régi dolgok kerültek előtérbe, és a múlt, illetve hogy mennyi minden történt azóta.

Levi mesélt néhány dolgot a bandájukkal kapcsolatban, amiről nem tudhattam. Például elmondta az egyik, koncert előtti rituáléjukat, ami annyiból állt, hogy közösen megesznek egy fél tábla csokit. Aztán mesélt egy városi kalandjukról, ahol egy szállodában a takarítónő ellopta Peti egyik alsógatyáját csak azért, hogy eladhassa az interneten. Na jó, azért valljuk, ez egy kicsit durva volt. Mármint Magyarországon ritkán hallani ilyen esetről. Levi viszont mesélt még arról is, hogy milyen élmény a színpadon állni, miközben egy telt házas koncertet adnak. Elmondta, mennyire hihetetlen, amikor közlik, hogy a számod/ számotok top listás, hogy platina lemezzé válik az első albumod/ albumotok. És azt is bevallotta, hogy óriási álmuk vált valóra az elmúlt három évben, de az álomért meg kellett küzdeniük, és sok mindent elvesztettek. Viszont megnyerték a menedzserüket, Kékesi Lászlót, aki fantasztikus ember, és azt mondta, hogy egyszer feltétlenül meg kell majd ismernem.

Miután mindenkitől elköszöntünk, Zolival az oldalamon beléptem a házba. Egyikünk sem szólalt meg, de nem is bántam. Gyorsan lefürödtem, átöltöztem, majd lehuppantam a saját ágyamra, de akaratlanul is észrevettem, hogy amíg én a fürdőben voltam, Zoli átöltözött. Egy kék pizsamanadrág és egy fehér atléta volt rajta, ami kiemelte szexi izmait, és láthatóvá vált a hátán lévő tetoválás, bár a lámpa csekély fényében az írás és a mellette lévő forma nem volt kivehető.

Felkapcsolva hagytam a lámpát a fejem mellett, így egy fél pillantásból láttam, ahogy ő is a plafont bámulja. Mindketten csak feküdtünk, nem mertünk megszólalni, és valószínűleg egyikünk sem akart beszélgetni. Túl sok volt nekünk a mai nap, nekem legalábbis óriási előrelépés volt, hogy három év után újra emberek előtt énekeltem.

Percekig, sőt talán órákig is feküdhettünk a saját ágyunkban, amikor halkan megszólalt.

-Igazán jól énekeltél-jegyezte meg halkan.

-Á, ez semmiség. Ti sokkal jobbak vagytok nálam. Van tehetségetek hozzá.

Ekkor Zoli hitetlenkedve felém fordult, kék szemeiben a gyötrődés halvány jele ütötte fel a fejét.

-Hol van a lány, aki imádott énekelni? Hol van az, aki élt, halt a zenéért?

-Az a lány a múlté-suttogtam, majd elfordultam tőle és behunyt szemekkel jó éjt kívántam neki.

-Még mindig ugyanolyan jó hangod van, mint régen...-suttogta.

-Az már túlságosan régen volt, azóta megváltoztak a dolgok...

-Azt hiszem, nem a dolgok változtak, hanem te. Vagy csak nekem tűnt fel, mennyire nem vagy önmagad? Tudod mit, hagyjuk ezt! Jó éjt, Luca!

A szívem eszeveszetten dobogott a mellkasomban, és nem is akartam hinni a fülemnek. Egész testemben megborzongtam mély, rekedtes hangjától, és a verejték is kivert, amikor ezeket a szavakat kiejtette. Sosem hittem volna, hogy így vélekedik. Rájött arra, mekkora változáson estem át, és most már tudja, hogy rég nem vagyok az a realista és az a-nem nagyon, de valamennyire azért igenis-bátor lány, aki voltam.

Leoltottam a lámpát, majd én is oldalra fordultam.

-Te pedig még mindig olyan tehetséges vagy, mint régen. Jó éjt, Zoli!-suttogtam halkan.