Homokba írt szerelem

V. fejezet-Valós vagy nem valós

A part nyüzsgő fergetege körülvett minket, miközben egy pokrócon feküdtünk a barátaimmal. Éppen egy kártyajátékot játszottunk, ami nekem még mindig nem ment, ezért én feladtam, és inkább elővettem a telefonom.

Két napja vagyunk itt. Tegnapelőtt este lettem rosszul, és akkor láthattam Zoli olyan oldalát, amit eddig nem figyelhettem meg. Hihetetlen volt, hogy akkor először éreztem úgy, hogy visszakaptam a legjobb barátomat. Az érintése elárulta, hogy félt engem, hogy óvni akar, hogy figyelni akar engem. A tekintetében a sebezhetőség ütötte fel a fejét, és fájdalmasan tekintett végig rajtam, miközben a karjai között tartott. „Mi történt veled, te lány?"-kérdezte a tekintete, de aztán hirtelen elengedett.

Üresnek éreztem magamat karjai nélkül, de én is hátráltam egy lépést. Nem tudtam, hogyan kellene viselkednem vele ezek után. Esetleg legyek kedves hozzá? Beszéljünk a régmúlt sérelmeiről? Vagy hagyjuk inkább a fenébe az egész dolgot? Nem lépett hozzám, kerülte a tekintetem, mégis halkan megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

Hogy kérdezhet ilyet?-kaptam levegő után.-Hogy kérdezheti meg, hogy minden rendben van-e? Hát nem látja, mennyire el vagyok keseredve, mennyire törékeny vagyok?

Miután nem szólaltam meg, felpillantott rám, és észrevette, hogy valami nincs rendben. Rögtön tudta, hogy valami baj van, miközben én az összeroppanás szélén álltam. A legjobb barátom, akit három évvel ezelőtt elveszítettem, most itt állt előttem, és az előbb a karjai között voltam; a srác, akinek tetszettem, az előbb a bizalmamat tesztelte, és nekem kell vezetnem a tábort, miközben minden egyes nyilvános szereplés elől elmenekülnék innen. Nem hiszem, hogy érdemes megkérdezni, jól vagyok-e.

-Nem, nincs. Semmi nincs rendben-sírtam el magam, és minden erőfeszítésem ellenére a karjába vetettem magam. Hiába tudtam, hogy az előbb az a gyengéd ölelés, az érintések az arcomon, a simogatás a hajamon a körülöttünk lévő embereknek szolgált műsorként, mégis vágytam rá, hogy visszakapjam a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor hittem abban, hogy visszatért a régi énje.

Zoli teste megdermedt, amikor átkaroltam, de pár pillanat múlva kezeit összekulcsolta a hátamon. Közelebb húzott magához, miközben elkezdte simogatni a hátamat. Szürreális volt, hogy pont az ő vállán sírom ki magam. Saját magamon nevettem a gyengeségem miatt, de kit érdekelt, amikor újra itt volt és megengedte, hogy átöleljem?

-Shh, nincs semmi baj-suttogta, miközben újból végigsimított a gerincemen.-Luca, szeretném, ha elmagyaráznád, mi történt.

Nem akartam neki elmondani. Nem kellene tudnia a pánikrohamomról, nem muszáj tudnia a múltról. És főképp nem tartozott rá a Marcival való kapcsolatom. Pedig akármennyire is tudom, tudtam, hogy most játszik, hinni akartam abban, hogy ez az egész igazi, valós.

De mielőtt bármit is kinyöghettem volna, az ajtóban megjelent az ideges Marci, én pedig levegő után kaptam. Ramaty állapotban volt, zihált, szeme zavart volt, és úgy nézett körbe, mintha valamit nagyon keresne. Amikor megtalált engem, még levegőt is elfelejtett venni, majd közelebb lépett hozzánk. Eközben Zoli keze megdermedt a derekamon, és védelmezően ölelt magához. Ajkaival a hajamba csókolt, és megnyugtató szavakat mormolt.

Mikor Marci meglátta bensőséges ölelésünket, megtorpant. Az arcából még jobban kiszökött a vér, és az eddig vörös arca hófehérré vált. Száját összeszorította, teste mellett a keze ökölbe szorult, eközben én észrevettem, hogy a tanárok és a folyamatosan beérkező csapatok minket figyelnek. Hallottam a suttogásokat, a fényképezőgépek kattanását. Nagyszerű, hamarosan ez mind a neten lesz.

-Luca, beszélhetnénk?-kérdezte halkan Marci.

-Marci, én nem akarok erről veled beszélni, oké?