Afrodité lánya //SZÜNETEL//

Utazás a táborba

Dylon ünnepélyesen bólintott. A boldogsága átragadt rám is. Hiszen tudtam! Mindig is tudtam, hogy anya figyel és vigyáz rám. Hiszen egyébként nem tudta volna hol vagyok. És nem küldött volna értem senkit.

-    Anya szeret engem? – kérdeztem. – Mit mondott rólam?

-    Nem sokat – rázta a fejét. – Csak annyit, hogy te vagy az egyetlen gyermeke akire illik a leírás. Te vagy az egyetlen akit jobban érdekel a sport, mint a szépség.

-     És ezt hogy mondta? Kedvesen?

-    Nem tudom. Szerintem igen, csak még furcsa neki, hogy ilyen vagy. A legtöbb gyerekének fontosabb a divat, mint mondjuk a vívás vagy a futás.   

-    Hát ez szuper. – Motyogtam. – A  testvéreim idióta balfácánok. Ki nem állhatom a kényeskedő libákat.

-    Akkor nem lesz könnyű életed a táborban! – nevetett – Az Afrodité-bungaló tele van „kényeskedő libákkal"

-    Micsoda? – néztem rá ilyedten. Ezt nem mondhatja komolyan!

-    Minden istennek van egy bungallója. Ott lakik az általunk felfedezett összes gyermeke. Nálatok körülbelül 8-10-en vannak.

-    Olyan sokan? – szörnyülködtem.

-    Nem olyan vészes az. Főleg, hogy nagyjából öt nap múlva indulsz a küldetésedre.

-    Tényleg! A küldetés! – Kaptam fel a fejem. – Nem is mondtad el, hogy pontosan mit takar a prófécia.

-    Nem... Nem mondhatom el. – Mondta. Igyekezett leplezni, de láttam, hogy nem mer a szemembe nézni. Helyette az ablakon át nézte a felhőket amik mellett elsuhantuk. Nagyon megbántott vele. Biztosan nem akarta, de megbántott.

A beállt kínos csöndet egyikünk sem törte meg. Mindketten a felhőket bámultuk és gondolatainkba merültünk.

Miután leszállt a repülő és kiértünk a reptérről taxiba ültünk. Dylon nem mondott pontos úti célt, csak annyit, hogy ki a városból. Talán nyugat felé mentünk?

A taxiban sem szólaltunk meg. Egyikünk sem tudta mit mondhatna még. Ő biztosan nem mondhatott többet, én pedig nem tudtam. Hiába a legjobb barátom, épp most vett 180o-os fordulatot az életem, ezt az ember egyedül szeretné megemészteni.

-    Itt álljon meg! – szólalt meg Dylon hirtelen. Meg kell mondjam, hogy a legváratlanabb helyen. Nem volt itt semmi, csak fák, bokrok és fű. A sofőr is nagyot nézett, de engedelmesen megállt. – Gyere Desty!

Elősször nem jöttem rá, hogy hozzám szólt. De most komolyan! Desty? Mindig mindenki Lilynek hív.

-    A Lilyt használom. A Destinyt soha.

-    Szokj hozzá. Itt mindenki így fog hívni. Hogy úgy mondjam „ez az ógörög neved". Az édesanyád is így nevezett téged.

-    Szuper – dörmögtem az orrom alatt.

Dylon nem válaszolt, csak elindult a legnagyobb fenyőfa felé. Én pedig utána. Amikor odaértünk a fa mellé, ösztönösen levegő után kaptam. A látvány egyszerűen lenyűgöző volt. A völgy, ami elterült alattunk gyönyörű volt! Egy hatalmas ház állt a közepén mintegy uralva és védelme alá vonva a körülötte álló, legalább tucatnyi bungalót. A házakat pedig hatalmas ültetvények vették körül. Az ülttvények nyugati felén egy kis öböl volt, csillogó kékszínű tengerrel. Másik oldalt pedig hatalmas erdő, ami ki tudja milyen szörnyeket rejt. Igazság szerint nem is akarom tudni.

-    Ez... Ez lenyűgöző!

-    Tudom. – Mosolygott rám amolyan sok-emberen-láttam-már-ezt-az-arckifejezést mosollyal. – Isten hozott a Félvér Táborban!

Helló! Bocsi, hogy ilyen rövidke lett, néhány nap múlva lesz egy sokkal hosszabb. Nem tudom pontosan mikor, mert vasárnaptól péntekig táborban leszek.