Egy Perc

4.

Ha a fejezet elején nincs kint a vonat képe az annyit jelent, hogy
Weni, Meddaline, Bella és Luna
Nem
a vonat segítségével jutottak tovább a történet ezen szálán.
Most pedig engedjék meg, hogy bemutassam,

pontosan mennyit is számít
Egy Perc.

...A fák még itt is kopott színükkel csúfították az egyébként is ronda város látképét. Valami hangosan csattant a földön. Luna megállt és hátra fordult. Meddaline elesett. Luna odasietett hozzá és vizsgálni kezdte a bokáját.

-Nem tudok ráállni – Medaline szeméből folytak a könnyek. Luna csak arra tudott gondolni, hogy vagy a fájdalom akkora, hogy képtelen sírás nélkül kibírni vagy a lány teljesen kétségbe esett, hogy emiatt le is késhetik a vonatot. Alig egy percig tudtak gondolkodni mit is tegyenek, az erdő nyugodt csendjén átvágott egy szörnyű síp hangja. Luna kezdett pánikba esni.

-Weni, vedd a hátadra Med-et! Majd a vonaton ellátjuk a bokáját.
A fiú felsegítette a lányt és a hátára emelte. Medaline Weni vállába kapaszkodott és így rohantak tovább. A fák felett megpillantották a vonat fekete füstjét és a síp hangja újra felkeltette az erdőt. A hang ami mintha kést szúrna Luna szívébe. Az ő szeméből is könnyek futnak elő és még gyorsabban kezd rohanni. Az állomásra érve már nem látnak semmit a vonatból csak a maga után hagyott sűrű füsttengert.

-Ne!- Luna összeesik. A térdei feladják a harcot és össze csuklanak. A földön térdel és zokog-Nem! Nem! – a hangja remeg a sírástól. Bella és Meddaline is szipog a legfiatalabb fiú viszont tartja magát és csak a földet bámulja.

- Most..mit csináljunk? – Bella mély levegőt vesz és próbálja lenyugtatni magát.

-Vissza megyünk Miss Carolinehoz...-Med halkan beszélt és alig fejezte be Luna felkelt, hozzá fordult és meglendítette a kezét. Weni becsukta a szemét mert azt hitte, hogy valamiért az ütés őt fogja érni és nem a hátán ülő lányt. De a fiú nem érzett semmit, Med viszont igen. Az arca égett a fájdalomtól és a meglepettségétől egy szó se jött ki a torkán. Csak némán bámulta az előtte álló mérges lányt.

-Nem megyünk oda vissza. Soha.

-Akkor mégis mit akarsz csinálni? – Medaline újra magához tért és csak úgy dőltek belőle a szavak – Ha vissza nem akarsz menni akkor mégis hova menjünk? Haza? Nekünk olyan nincs Luna! Nekünk soha nem volt olyan! Nem mehetünk el Velencébe gyalog. És ha el is jutnánk valahogy odáig ott mi lesz? Erre gondoltál már?

-Inkább éhezek Velence utcáin mint, hogy itt rohadjak egy szadista állatkájaként!

-Mert ott azt hiszed túlélnéd? Egy hetet nem bírnál ki az utcán.

-Örülök, hogy büszke vagy arra, hogy a szüleidet annyira nem érdekelte mi lesz veled, hogy egy árvaházig nem vittek el, csak az utcára raktak ki.....

-Fejezzétek be! – Weni letette a földre Medet és a két lány közé állt – Vissza tényleg nem mehetünk, de az utcán se csöveznék ha nem baj. Szerintem menjünk gyalog ameddig tudunk aztán majd kitaláljuk merre tovább.

-Más választásunk úgysincs- Bella megrántotta a vállát és letörölte a könnyeit.

-El se kellet volna jönnünk- Medaline mérgelődését mind a hárman hallották, de egyikük se felelt rá semmit. Weni visszavette a lányt a hátára és tovább sétáltak.
A vonattal ellenkező irányba.