Egy Perc

6

Luna rátette a kezét a tárolókocsiba vezető ajtó hideg kilincsére. Lenyomni mégse tudta. Volt valami amit tudni akart. Egy kérdés ami miatt megfordult és bizonytalanul visszasétált a fiú kabinjához. Elhúzta ajtaját és belépett. Heaven elfordította tekintetét az ablakról és Luna szemébe nézett.

-Segíthetek még valamiben? – a lány szíve olyan gyorsan dobogott, hogy attól félt megáll mielőtt észre vehetné.

-Én csak....csak azon gondolkodtam.... – a fiú felállt és Luna elé lépett. A szemébe nézett. Lunát meglepte Heaven aggodalommal teli tekintete.

-Jól van? – Luna nagy levegőt vett és mélyen Heaven szemébe nézett.

-Kérem ne haragudjon meg, de kérdezhetnék valami személyeset?

-Persze.
Luna lehajtotta a fejét és a kezeit kezdte figyelni. Az ujjait törögette és halkan feltette a kérdést.

-Maga...volt már szerelmes? – a lány nem bírta ki, hogy ne nézzen fel rá, a látvány viszont teljesen sokkolta. Heaven szemeibe könnyek gyűltek és végigfolytak vékony arcán. A földet nézte és egy lépést hátrált majd visszaült az ablak mellé. Luna nem tudta mit tegyen. Néhány perc elteltével erőt vett magán és leült az ablak másik oldalára. A csendet a fiú törte meg. A hangja akadozott és halkan beszélt.

-Egyszer. Csak egyszer történt meg, de néha úgy érzem bár sose tettem volna. Nem mintha ebben az ember dönthetne. Ez nem olyan dolog amit irányítani lehet, aminek tudnánk parancsolni. Én mégis elhittem.

-Talán bántotta magát?

-Így is lehet mondani.

-Mit tett önnel?

Heaven felemelte a fejét a földről és Luna szemébe nézett.

-Vannak sebek amiket jobb nem piszkálni. Emlékek amiket legszívesebben elfelejtenénk. Az ilyeneket az emberek nem szeretik egy vonaton megosztani. Főleg nem egy ismeretlennel.

Luna elszégyellte magát. Megbántotta a fiút. Pedig őszintén nem akarta megsérteni. Suttogott egy bocsánatot és az ajtóhoz rohant.

-Kérem várjon! – a lány megfordult. Heaven megtörölte szemeit és felállt – Sajnálom, hogy mogorva voltam. Nem sűrűn akad esélyem erről beszélni. Nem is igazán szeretek, de ezt ön nem tudhatta.

-Tegezzen! – Luna halkan beszélt ezért a fiú egy lépéssel közelebb lépett hozzá.

-Hogy mondta?

-Tegezzen, kérem. Olyan hidegnek és diplomatikusnak érzem ha ilyen fiatalon magáznak. Hívjon csak Lunának.

-Értem. Luna – a lányt kirázta a hideg ahogy Heaven kiejtette ezt a szót. Még soha nem tetszett neki annyira a neve mint abban a pillanatban – Akkor hívj engem is Heavennek! Valószínűleg még találkozunk.
Luna bólintott és kirohant a folyosóra, visszafutott a tárolóba, leült Bella és Weni közé és kifújta magát.

-Na? Mi történt? – Bella szeme csillogott az izgalomtól.

-A következő megálló Cun. Még egy óra és ott leszünk.

-Akkor tényleg létezik? – Weni ledöbbent. A fiú nekidőlt a vonat falának és lehunyta a szemeit.

-Te mit csinálsz? – Meddaline értetlenül nézte ahogy Weni kényelembe helyezi magát.

-Szerinted? Alszok – Weni elmosolyodott és tovább pihent.
Alig telt el 10 perc és Lunán kívül már mind a hárman aludtak. A lány kezdett unatkozni ezért oda kúszott Wenihez és leült mellé.

-Weni! – a fiú megdörzsölte a szemét és Lunára nézett.

-Luna?

-Unatkozom.

-Értem.

-Haragszol amiért felkeltettelek?

-Nem, nem dehogy. Szeretek veled beszélgetni. Egyébként is van valami amit még nagyon régen kérdeztél tőlem és nem akartam rá válaszolni.

Lunának kutatnia kellett az emlékei között, hogy megtalálja azt amiről a fiú beszél.

-A családoddal...kapcsolatban?

-Igen. Megkérdezted, hogy miért jutottam árvaházba. Gondoltam már ideje lenne ha te is megtudod.

Luna tényleg feltette ezt a kérdést még évekkel ezelőtt. A válasz helyett a fiú viszont csak a földet kezdte nézni és egyedül hagyta Lunát, ezért a lány inkább nem hozta fel újra ezt a kérdést.

-Már el is felejtettem ezt a kérdést. Azt hittem nem akarsz erről beszélni velem.

-Nem akartam amikor megkérdezted, de mondjuk úgy, hogy már túltettem magam rajta.

-Akkor...most válaszolsz rá?

Weni mély levegőt vett és mesélni kezdett.

-Jobban lesz? – Bella egy korhadt fa gyökerén ülve figyelte ahogy Weni letép egy darabot az ingjéből és beköti vele Med bokáját.

-Túléli – Weni felállt a lány mellől és Luna felé fordult – Elmegyek fát keresni. Nem lenne jó tűz nélkül tölteni az éjszakát.

-Vigyázz magadra! – Lunában túl sok érzelem kavarodott. Aggódott Weniért mert egyedül ment az erdőbe, haragudott Medre mert attól félt, hogy feladja és nem volt biztos Bella lelki állapotában se. Fáradt volt, fájtak a lábai és félt. Elnyomta az álom és eldőlt egy fa tövében.

Pár perc telhetett el amikor egy kéz meleg érintését érezte ahogy a hajával játszik. Lassan kinyitotta a szemét és felült. Amikor kinyitotta a szemét és meglátta az előtte térdelő Weni vörös arcát és felé kinyújtott kezét kitört belőle a nevetés.

-Örülök, hogy te ezen jól szórakozol – a fiú leengedte a kezét és eltakarta vele a szemeit.

-Sajnálom Weni de ez olyan aranyos volt.

A fiú még mindig nem mozdult és egy darabig nem is szólalt meg. Luna szégyellte magát amiért megbántotta a fiút és már épp bocsánatot akart kérni amikor Weni megelőzte.

-Te vagy aranyos – Luna ledöbbent. A fiú leengedte a kezét és a szemébe nézett. Közelebb hajolt és alig pár centire a lány arcától megállt – Tudom, hogy te csak a barátodként gondolsz rám. Én pedig tiszteletben tartom – Luna becsukta a szemét. Egy édes puszit érzett az arcán. Egy puszit amit egy barát adott.....egy barátnak.