A holló szíve [Befejezett]

IV.

Kezdett sötétedni, a két fiatal férfi pedig még mindig ugyanannál a fánál tartózkodott. Ádám folyamatosan hordta a vizet a folyóból, és a ruhájából tépett darabkák segítségével próbálta kitisztítani a másik sebeit.

Szili csak pár-pár percre tért magához, de többnyire eszméletlen maradt. Az egész teste izzott a forróságtól, nagy verejtékcseppektől gyöngyözött a homloka. Ádám félt, hogy ez a láz annak a jele, hogy elfertőződött a férfi lábán lévő lőtt seb.

Habár a golyót még az óvóhely közelében kivette, a fertőtlenítést nem nagyon tudta megoldani. Kitisztította és bekötötte ugyan valamennyire, de ebben az elszenesedett, porban és hamuban úszó környezetben semmi nem maradt sokáig steril.

– Szereznem kellett volna egy elsősegélykészletet – motyogta maga elé Ádám, miközben Szili homlokára helyezett egy átnedvesített ruhadarabot.

Igen, szerezni kellett volna segítséget, gondolta magában keserűen. Szerezni kellett volna egy orvost, nem pedig önző módon elrángatni onnan.

Ádám megcsóválta a fejét.

Jól tudta, hogy esélytelen lett volna orvost találni. Esélytelen lett volna bármilyen segítséget vagy biztonságos helyet találni. Ha nem jönnek el, akkor meghaltak volna mindketten. Bár ez lehet amúgy is be fog következni, ha ez így folytatódik... Ádám inkább nem is gondolt most erre.

Próbált csak és kizárólag Szilire koncentrálni. Két év után először nézett végig rajta úgy igazán. Megállapíthatta, hogy a másik rengeteget változott. Vonásai megkeményedtek, arca beesett és csontos lett. Egykori vállig érő kócos hajából rövid tüskék maradtak, egész lényéből kihunyt az élet, az energia. Régi önmagára csak a testét keretező tetoválások emlékeztettek.

Ádám tekintete ismételten a fiú karján lévő alkotásra tévedt. A két holló, mely az aranykalitka tetején üldögélt, most is ugyanúgy bámult vissza rá. Sugárzott belőlük az erő, a fiatalság, a szabadság.

Ádám arcára egy mosoly ült ki.

– Mi is károsak voltunk a környezetünkre. Ha nem lettünk volna, ki kellett volna minket találni. Igaz, Szili? – kezdett bele fanyarul felnevetve, reménykedve benne, hogy talán a másik felébred a lázálomból. – Miénk volt a világ, azt csináltuk, amit akartunk, szabadok voltunk... Szabadok, mint a madarak.

Elmerengve nézett fel az égre. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint azon a régi napon a Feneketlen-tónál, amikor először látta közelebbről a motívumot a másik karján. Ádám nagyot sóhajtott.

– Tudtad, hogy a hollók egy életre választanak párt maguknak? – Hangja egész halk lett, szinte suttogott, tekintetét nem mozdította el a csillagoktól.

Ádám elvigyorodott, majd lehunyta a szemeit.

Miért én lettem a te hollód, Szili?

xxx

Ádám huszonkét éves volt, amikor elkezdődött a folyamat, mely teljesen megváltoztatta az életét. Az eszme, ami kiváltotta az egészet, mindig is jelen volt az emberekben, ott lappangott a tudatuk legmélyén, elnyomva. Ha a fiú őszinte akart lenni magához, akkor tudta, hogy nem sokáig lesz már teljesen gondtalan az élete. Azért reménykedett, pontosabban bízott benne, hogy az utóbbi években megváltozott a világ, megváltozott az emberek felfogása.

Tévedett.

Németország. Természetesen Németország volt az, akinek soha nem volt jó, aki soha nem bírta elfogadni a vereséget. Ő volt az a makacs király, aki soha nem fogadta el, hogy koronáját elkobozták, területeit elhódították. Mindig visszavágyott az egykori fényűző életbe, nem engedhette meg, hogy fiatalabb testvérei ragyogjanak, amikor ő egyre nyomorultabbul éli az életét.
Ő volt a rangidős, neki járt a dicsfény. És ebben az elgondolásban nagyon sokan támogatták.