A holló szíve [Befejezett]

VIII.

Ádám görnyedve és kisírt szemmel feküdt a földön. Szánalmas volt, de nem érdekelte többé. A tudás, hogy miatta halt meg Szili családja, mindennél jobban kikészítette. Csak most értette meg, hogy miért volt annyira mérges rá a másik, miért gyűlölte őt ennyire mélyen.

És ő még azt hitte, hogy ezt rendbe lehet majd tenni. Mennyire naiv volt!

– Miért nem öltél meg akkor? – kérdezte üres tekintettel, megsemmisülten. Az utóbbi percekben Szilárd szótlanul nézte, ahogy ő zokog. Nem volt megbocsátás a szemeiben, nem volt vigasz. Ugyanakkor már düh sem.

– Pont azért, mert én is szánalmas vagyok – kezdett bele keserűen, maga elé bámulva. – És el kell fogadnom, hogy én is egy önző féreg voltam. Nem tudtalak elengedni, és ezzel tönkretettem másokat...

Ádám hirtelen felnézett rá. Szilárd arcából sugárzott a bűntudat, és borzasztó volt így látni. Tele keserűséggel és sötétséggel. Ádám számára ekkor lett nyilvánvaló, hogy egykori barátja nem csak őt, hanem magát is utálja a múltért. Talán ezért akart meghalni, talán ezért nem érdekelte már, hogy mi lesz vele. Ádám annyira meg akarta őt vigasztalni, annyira szeretett volna könnyíteni a lelkén. De ha a sajátján nem tudott, akkor másén hogyan?

– Annyira sajnálom, Szili – kezdett bele még mindig könnyes tekintettel. – Tudom, hogy ez irtó kevés, és nem hiszed el. De sajnálom, teljes szívemből, és ha lehetne, mindent visszacsinálnék. – Szinte biztos volt benne, hogy a másik nem fog neki hinni ezek után, de muszáj volt elmondania. Annyira nem érdemelte meg ezt a sok szarságot, a bűntudatot pedig végképp nem. Ádám nagyot nyelt, mielőtt újra megszólalt. – Ha lehetne, kitörölném magamat az életedből, és elvenném az összes szenvedést, amit okoztam neked. Egy ezerszer jobb barátot érdemelsz, mint amilyen én vagyok.

Szilárd megcsóválta a fejét.

– De nem lehet. Nem tudlak kitörölni, soha nem tudtalak! – kezdett bele ismét ingerülten, látszott rajta, hogy kezdi elönteni agyát a méreg. – Nem hagyod, hogy kitöröljelek! Még most is, ennyi szenvedés után... Nem bírod abbahagyni a kínzásomat!

Hirtelen ismét Ádám fölé hajolt, majd megragadta annak szakadt kabátját, és erőszakkal elkezdte maga felé húzni. Arca elkeseredett volt, ahogy tekintetét a meggyötört férfin végighordozta.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, és ezúttal teljesen lehullott a maszk. Nem volt rideg, nem volt ellenséges, nem volt semmi. Szili volt. Teljes mértékben Szili. Nem a katona, nem is a kemény rocker srác, akinek próbálta beállítani magát világéletében. Szili, az érzelgős, védtelen és esetlen Szili.
– Mit adjak még neked? Elvetted az életemet, elvetted a lelkemet, elvetted a szívemet. Mi maradt még ezenkívül?

Annyira gyámoltalan volt, ahogy Ádámra nézett. Annyira összetört és gyenge, mintha a világ súlya nehezedett volna a vállaira. Már inkább azért kapaszkodott Ádám kabátjába, hogy megbírjon állni, mintsem hogy megfenyegesse őt. Egész testében remegett, olyan volt, mint egy gyermek. Ádám nem hitte volna, hogy ettől jobban össze tud törni a szíve.

– Szili, mikor érted már meg a lényeget? – kérdezte fájdalmasan, miközben ő is küzdött, hogy megbírja magát tartani.

És ebben a pillanatban tudta. Ebben a pillanatban letisztult az agyában, megértette a vallomását és mindent, tudta, hogy mit kell tennie. Annyira ostoba volt, annyira meg volt fertőzve. Igen, fertőzött volt a saját gondolataitól, egy gondolattól, ami igazából nem is a sajátja volt, hanem a társadalom erőltette rá. Egész életében fertőzött volt az elutasítástól önmaga iránt.

Annyira ostoba vagyok.

Ahogy a karjaiba vonta Szilárdot, és ajkait az övére tapasztotta, már nem volt benne több kérdés.