A holló szíve [Befejezett]

VII.

Ádám soha nem fogja elfelejteni, hogy nézett rá Szilárd azon az estén, amikor katonatársai előtt először szégyenítette meg őt.
Szilárd tekintete most egészen hasonló volt. Sugárzott belőle a ridegség és a gyűlölet, ugyanakkor megjelent a döbbenet és a bántottság is. Pillanatokig csak nézte Ádámot, nehezen szólalt meg.

– Hihetetlen vagy – kezdett bele megjátszott nevetéssel. – Mindezek után, ami történt velünk. Még most is gúnyt űzöl belőlem. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetsz a szememben! Egyszerűen hihetetlen...

Ádám nem értette, hogy miről beszél.

– Az igazat mondtam! – kezdett bele védekezően, habár vallomása még most sem jutott el teljesen az agyáig. Abban viszont biztos volt, hogy ő nem gúnyolódott. Ő már nem akart beletaposni Szilárdba soha többé. – Kérlek, higgy nekem! Szerinted miért hoztalak ide?

– Mit tudom én! Hogy könnyíts a lelkiismereteden, hogy ne kerülj a Pokolra! – Szilárd szavai annyira kegyetlenül hasítottak ismét Ádámba, hogy alig bírt megállni a lábán. – Mert rájöttél, hogy egy féreg vagy? Mégis mit gondolsz, beveszem a kis dumádat arról, hogy hirtelen mennyire fontos vagyok neked?

Szilárd nem bírt tovább a fa törzsének dőlve beszélni, elrugaszkodott tőle, majd ismét felállt. Látszott, hogy a fájdalom átjárja minden porcikáját, és amikor Ádám próbált neki segíteni, akkor lesöpörte magáról a kezeit.

– Ne érj hozzám! Mégis mit gondoltál, ennyire hülye vagyok? – Szilárd hangja zengett az indulattól, és Ádám annyira, de annyira utálta magát, hogy az elmondhatatlan. – Végig gyűlöltél és megaláztál engem, és most hirtelen úgy teszel, mintha minden rendben lenne és ismét a legjobb barátom lennél? Ne röhögtess. Világéletedben egy önző fasz voltál, mindent úgy alakítottál, hogy neked az jó legyen! Nem érdekelt téged senki más!

– Ne mondj ilyeneket! – Ádámnak ijesztően ismerős lett ez a beszélgetés, és nem akart arra gondolni, hogy majdnem ezek voltak az utolsó szavai a nővéréhez. Ezek az igazságtalan szavak, amelyet nem érdemelt meg Marietta, és amelyeket most ő sem érdemelt meg. Vagy igen? Ez lenne az igazság? Ennyire rossz ember lett volna végig?

– Tudom, hogy ostoba voltam és nincs mentségem arra, ahogy viselkedtem veled az utóbbi két évben. Egy fasz voltam, egy utolsó senkiházi. De hogy mondhatsz ilyet, hogy csak magamra gondoltam egész életemben? Elfelejted, hogy mennyit támogattalak, mennyire buzdítottalak a tanulmányaidban, a magánéletedben? Kiálltam melletted mindenben!

– Csak akkor nem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá! – tette hozzá Szilárd fanyarul, miközben elkezdte dörzsölni a kezén lévő tetoválást. – Eldobtál magadtól, mint egy piszkos rongyot, amikor előtte meg annyira hangsúlyoztad, hogy elfogadsz engem úgy, ahogy vagyok! – Szilárd elhalkult, tekintetét lesütötte. – Pedig mindent feláldoztam érted. Mindent...

Ádámban kezdett felmenni a pumpa erre a kijelentésre. Azért ez már kezdett igazán túlzás lenni a fiú részéről.

– Érdekes, ha annyira fontos voltam neked, akkor miért kavartál a nővéremmel? Miért nem próbáltál jobb belátásra bírni? – Nem volt teljesen jogos a felcsattanása, hisz ő volt mindennek a hibája, ugyanakkor mindig is motoszkált benne a kérdés. Mindig is zavarta, hogy a fiú a nővérével járt, miközben elvileg belé volt halálosan szerelmes. Akkor nem látta be, most viszont felesleges lett volna már tagadni: hihetetlenül féltékeny volt, még ha közben próbálta magával elhitetni, hogy színtiszta undort érez irántuk.

Szilárd egészen meglepődött a kifakadáson, de nem hátrált meg a válaszadástól.

– A nővéreddel soha nem voltunk együtt igazán. Legelőször, amikor összejöttünk, akkor elmondtam neki, hogy én téged szeretlek, és soha nem tudom majd az érzéseit igazán viszonozni. Mariettát ez nem érdekelte. Tudod, milyen megszállott volt. Azért mentem bele a dologba, mert féltem, hogy túl egyértelmű, hogy miért vagyok nálatok olyan sokat... Nem akartam, hogy megutálj. Bár ez enélkül is sikerült. – Szili elhúzta a száját az emlékekre, Ádám pedig teljesen lesokkolódott.