A vándor

1.

Milyen érzés lehet tizenhét évesen az utcára kényszerülni? Árván csatangolni, miközben arra vársz, hogy vége legyen? Amíg nem pottyansz bele saját magad ebbe az életnek nem minősíthető formába, addig fel sem tudod fogni. Gondolkodhatsz róla, megpróbálhatod elképzelni, véleményt nyilváníthatsz, mondhatod, hogy borzasztó, szörnyű, emberhez nem méltó, de külső szemlélőként nem tudod átérezni, hogy milyen is valójában.

A tizenhét évig tartó nevelőotthonban való tartózkodásom alatt egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mi fog történni akkor, ha senki sem fogad örökbe. Egy ideig úgy terveztem, hogy mikor végre betöltöm tizennyolcat, elhúzom onnan a csíkot és a saját lábamra állok majd. Munkát keresek és amíg nem fog telni lakásra, éjszakára bekéredzkedek valakikhez, ami belátom, egy kicsit nehézkes lenne, de azért még megvalósítható lett volna. Azonban senki sem számított arra, hogy egy napon, ami eleinte nemigen különbözött a többitől, behívat magához az igazgató - akiről tudniillik, hogy egy tömzsi, zsugori, utálatos alak volt krumpliorral -, hogy bejelentse a nagy hírt, miszerint attól a naptól kezdve magamra vagyok utalva és menjek, amerre a szemem ellát. Pontosabban, húzzak az utcára koldulni, csakhogy ne legyek a nyakára, ha már nem akadt egyetlen ostoba ember sem, aki örökbefogadott volna. Először az futott végig a fejemben, hogy talán csak meg akar tréfálni azért, hogy szórakozzon egy jót a halálsápadt képemen, aztán visszaküldjön a szobámba, mintha mi sem történt volna. De, amikor megláttam a két egyenruhába öltöztetett őrt rájöttem, hogy nem csak viccnek szánta. Levegőt is elfelejtettem venni, mikor kétfelölről belém karoltak és a kijárat felé kezdtek hurcolni, miközben Mr. Dunbar egy diadalittas vigyor kíséretében, kihúzta a nevemet az árvaház lakóinak nyilvántartási névsorából. Sértő szavakat kiabáltam felé, de mielőtt meghallhatta volna, az igazgatói iroda ajtaja becsapódott előttem, majd a bejárati ajtó is. Egy részből örültem, hogy végre megszabadulok mindenkitől, aki odabent csonkította az életkedvemet, másrészt azonban többé már nem volt fedél a fejem fölött.

Három teljes napot szenvedtem végig magányosan, éhesen. Annyi szerencsém volt, hogy a személyzet nem tél közepén dobott ki, mert akkor már rég halálra fagytam volna. Semmit sem tudtam elhozni magammal, mert amikor gorombán beszóltak a szobámba, hogy várnak az igazgatóiban, nem készültem fel, nem vettem magamhoz semmit, azonnal kicsörtettem a szobámból.
Csak én voltam és az aznap felvett ruháim. A gyomrom már a második napon kiürült, rá egy napra olyan volt a torkom, mintha homokot nyeltem volna. Büdös voltam és mocskos, rendesen féltem emberek közé merészkedni így. Ezért mindig csak a következő sikátorig jutottam el, olyankor mentem, mikor nem láthattak sokan. Egész nap csak az épület falának támasztott háttal ültem várva, hogy ellepjen végre a sötétség. Unalmamban a kielemeztem a szűk helyet négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre. Ha ráuntam, akkor az életemen merengtem. Végig gondoltam az eltöltött időm minden egyes pillanatát. Hogy mit ronthattam el, hogy erre a sorsa jutottam. Miért pont én kell szenvedjek a szüleim helyett, akik meggondolatlanul cselekedtek, aztán inkább leraktak egy mocskos helyre és tovább álltak? Úgy látszik, hogy őket egy cseppet sem izgatta az, hogy milyen sorsa lesz majd a lányuknak, hogy ő fog élete nagy részén át bűnhődni, mindezt az ők hibájából.

♡

Bambán meredtem magam elé a mocskos köveket nézegetve. Álom már egy napja nem jött a szememre, ezért ezt választottam pihenés gyanánt. Közben a hasam egy pillanatra sem akarta abbahagyni a morgást, továbbra is kétségbeesetten könyörgött táplálék után, a torkom pedig olyan száraz és kérges volt, mintha belé költözött volna az egész Szahara.

Körülöttem - a sikátor végében elhelyezkedő teljesen tele lévő szemetes konténeren kívül - semmi sem volt, hacsak időnként elő nem bújt egy rágcsáló a búvóhelyéről, ami az egyik kőfal aljában éktelenkedő lyuk volt, hogy körül szaglásszon a szemetesben friss zsákmányért. Ezen kívül bogarak is mászkáltak a szemcsés porban.
Az egész tér fölött félhomály uralkodott, a magasra nyúló épületek kitaszították onnan szinte az összes fényt. Le sem tagadhattam, hogy szörnyen undorodtam az egésztől, de nem volt mit tennem, ki kellett valahol bírnom az éjszakát.