A vándor

0.

Az élet néha egy oltári nagy szívás tud lenni. Mint, amikor tudod, hogy születésedtől kezdve egy fikarcnyi pozitív dolog sem történt veled. Egész eddigi létezéseden át szenvedtél, teljesen ártatlanul. Néha azt kívántad, bár meghaltál volna még akkor, amikor a szüleid nemzettek, csakhogy ne kelljen átéld azt a rengeteg fájdalmat, amit tizenhét év alatt kellett.

Végig egyedül voltam, sosem kereste a társaságomat senki. Aki csak megtehette, nagy ívben elkerült, én pedig rájöttem, hogy az életem szart sem ér, ha ezt kell éreznem. Magány. A legborzasztóbb érzés a világon, amikor tudod, hogy senkire nem számíthatsz, mert senki nem keresi a te társaságodat. Üresnek érzed magadat belül, valami hiányzik. A szeretet, a nevetés. Minden, ami legalább két fél között játszódik le.

Nincsenek barátaid, akikkel nevetgélve elüthetnéd az időt, illetve kibeszélheted a világot; nincsenek szüleid, akik mindenek fölött szeretnek, támogatnak. Nincs, akivel megoszd az örömödet és bánatodat, senki vállára nem hajthatod a fejed, ha ki akarod sírni magad. Csak te vagy és az örök egyedüllét.

Nem értettem, hogy miért utáltak, mikor soha nem követtem el semmi rosszat. Többször is felmerült már bennem a kérdés, hogy mi baj lehet velem. Választ, azonban sose kaptam. Hiszen ugyanabban a helyzetben voltam, mint a többiek, abban a borzasztó intézményben. Nekem sem voltak szüleim. Vagyis egyértelműen voltak valahol - mert, ha nem így lett volna, akkor most nem lehetnék az élők között -, de elhagytak. Alig egy hetes voltam, mikor történt az ominózus eset. Azon az estén az árvaház díszes vaskapuja előtt találtak rám, nemsokkal azután, hogy az úgynevezett apám és anyám otthagytak, mikor épp egy szörnyű nagy vihar volt készülőben. Egy kosárkában pihentem, betakargatva. Egyetlen, gyűrött papírcédula volt mellettem, ellátva a nevemmel, semmi más. Anabelle Reed. Legalább elneveztek és nem hagyták ezt a feladatot arra a nevelőre, aki megtalált. Csupán ennyire értékeltek. Megnemzettek, aztán rádöbbentek, hogy csak egy elsietett ötlet voltam, úgy érezték, hogy még nem állnak készen arra, hogy felneveljenek egy gyereket. Nem kellettem nekik. Erre hamarabb is rá jöhettek volna és akkor be tudtak volna vetni abortuszt, vagy bármit, de inkább a nehezebb és fájdalmasabb utat választották. Szó nélkül ledobtak egy árva gyerekek befogadására szolgáló épülethez. Nem volt szükségük rám. Ezzel pedig megkeserítették az életemet, megnyomorítottak.

Tizenhét évet töltöttem el az árvaházban, bármilyen kötődés nélkül. A velem egyidősök összesúgtak a hátam mögött, a legtöbb nevelő vert, akármit tettem, azért is megbűnhődtem, ha kérdezetlenül meg mertem szólalni. Én voltam a legrosszabb árva mindenki szemében.

Az hely igazgatója - aki szintén nem nagyon szívlelt -, miután belefáradt abba, hogy az itt töltött évek alatt egyetlen család sem szándékozott befogadni, kidobott a létesítményből. Nem várta meg, míg betöltöm a tizennyolcat - pedig csak pár hét volt hátra a születésnapomig -, mivel már a háta közepére sem kívánt. Rideg szavai megállás nélkül csengtek a fülemben: "Ha tizenhét év alatt senki sem vette a fáradtságot arra, hogy örökbe fogadja ezt a kis cafkát, ezután sem fogja. Ki lehet tenni az intézményből." Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hová mehetnék, azok után, hogy konkrétan az utcára kényszerítettek. Egy rokonom kilétéről sem volt fogalmam, még csak a szüleim keresztneveit sem tudtam. Alig akartam elhinni, hogy ezt tették velem.
Három napon keresztül jártam a sötét és szűk sikátorokat. Nem volt mit ennem és innom, féltem, hogy nem élem meg a holnapot, de közben bele is törődtem, hogy hamarosan vége lesz az örökös szenvedésemnek.

Ám végül nem így lett. A következő napon megjelent az első olyan fénysugár az életembe, ami nem szomorúságot és félelmet hozott magával, hanem valami egészen mást, amit addig nem tapasztalhattam.