A vándor

3.

El sem jutott az agyamig, hogy mit is ejtett ki az imént a száján, mivel jobban lefoglalt dús ajkainak mozgása. Halvány rózsaszínű volt és bársonyosan puhának tűnt. Túlságosan is tökéletesnek hatott számomra. Lehet, csak azért, mert addig nem igen álltam szóba az ellenkező nem egyedeivel. Az árvaházban mindegyikük legalább ötven méteres körzetben elkerült.

- Mit mondtál? - ocsúdtam fel gondolataimból.

- Ez - Mutató ujját a mellettünk álló családi ház felé irányította. - a szüleim háza. - Értetlenül meredtem rá. Megeshetett, hogy abban a pillanatban teljesen hülyének nézett. Mindössze a pillantásából ki tudtam következtetni.

- Minden rendben van veled? - döntötte oldalra kissé a fejét. Apró ráncok jelentek meg a homlokán, ahogy összevonta szemöldökeit.

- Semmi bajom, csak lehet rosszul hallottam - ráztam meg a fejem. Mintha megbolondultam volna. Az éhség annyira úrrá válhatott fölöttem, hogy még félre is hallottam a dolgokat. - Mintha azt mondtad volna, hogy ez - mutattam én is a szóban forgó házra - a szüleid otthona. - Nagyokat pislogtam a fiúra, aki látszólag zavarodottan nézett vissza rám. Ha idáig nem is, már biztosan idiótának tarthatott.

- Semmit sem hallottál rosszul - mosolyodott el. Nem tudtam kivenni, hogy akkor mi is folyik éppen. Teljesen összegabalyodtak a gondolataim. Összehúztam a szemeimet. Igyekeztem összeszedni magamat, amennyire csak lehetett. Az imént még azt mondta, hogy olyan, mint én, most meg azt állítja, hogy a ház, ami mellett már legalább tíz perce állunk az a szülei otthona.
Kifújtam az eddig bent tartott levegőt a már így is száraz tüdőmből.

- Várj egy kicsit - túrtam bele poros hajzuhatagomba -, nem értem. Azt mondtad az előbb, hogy szó szerint hajléktalan vagy. Akkor most mégsem? - Látszólag nagyon jól szórakozott az értetlenségemen. - Ne haragudj - kaptam a fejemhez. Éles fájdalom hasított belé. -, azt sem tudom, mit beszélek. Nem érzem magam valami fényesen.

- Hé, semmi baj. Megértem a helyzetedet, össze vagy zavarodva. - Kezeit a vállaimra helyezte, barna íriszei a pillantásomba férkőztek. Gombóc keletkezett a torkomba, ha akartam volna sem tudtam volna megmozdulni. Meredten fürkésztem az arcát. - Idővel elmagyarázok mindent, egyelőre legyen annyi elég, hogy nem ápolok bensőséges kapcsolatot a szüleimmel. - Utolsó szavainál alig észrevehetően megrezzent a hangja, de arca teljesen kifejezéstelen volt. Állkapcsát befeszítette, nyakán kirajzolódott két jókora ér. Látszott rajta, hogy egy nagyon érzékeny téma számára, ezért nem firtattam inkább. Talán, majd egyszer elmondja.

Óvatosan bólintottan egy kicsit, mire feleszmélt és levette izmos karjait rólam. Megrázta a fejét, majd teljes testtel a ház felé fordult. Néma csendben bámult előre, elvétve hajába bele-bele kapott a lágy, nyári szellő.

- Menjünk - szólalt meg hirtelen.

- Hogy mit csinálunk? - rökönyödtem meg. - Van kulcsod? - Szóra sem méltatott, belökte a kis vaskaput, majd az ajtóhoz igyekezett, én meg mivel nem volt más, amit kezdhettem volna magammal, utána mentem. Magamban őrlődtem, hogy mi is lehet a terve ebben a házban, miközben ő az ablakpárkányon tapogatózott.

- Szerinted, ha nem tartom velük a kapcsolatot és az utcán élek? - Felemelte az összes virágcserepet, míg rá nem akadt a fém tárgyra, amit aztán boldogan mutatott fel nekem. - Meg is van.

- Csak úgy be akarsz állítani hozzájuk? - Nagyon rossz előérzetem támadt ezzel kapcsolatban.
Felém fordult és egy igazán magabiztos mosolyt villantott rám. Ha nem lettem volna bepánikolva, le is tudott volna venni a lábamról.

- Nem lesz semmi baj, érted? Bízz bennem, máskor is csináltam ezt. - A szájamat harapdálva bólintottam, de azért öt másodpercenként pillantottam hátra attól tartva, hogy valaki meglát minket. Az utca azonban ugyanolyan üresen tátongott. Egy lélek sem volt látószögön belül. Shawn odalépett a bejárathoz, majd a kulcsot a zárba helyezte és elfordította. Az ajtó kissé nyikorogva nyílt ki, a fiú meg olyan hirtelenséggel húzott be rajta, hogy azt sem tudtam, mi történt éppen. Csak akkor tértem magamhoz, mikor már a nappaliban álldogáltunk. A házacska már kívülről is otthonosnak tűnt, de a belsejét látva ezt a tényt még jobban alá tudtam támasztani. Nem volt túlzottan nagy lakás, de ennek ellenére, körülnézve, az egész hely nagyon takaros volt. A falak bézs színűek voltak, a bútorok pedig nagy általánosságban fehérek, nyugodtságot és szeretetet árasztott minden, na meg természetesen, tisztaságot.