A vándor

2.

Shawn arca halál komolynak hatott, úgyhogy elhessegettem azt a gondolatot a fejemből, miszerint csak tréfálkozni akart velem.

- Ezt most komolyan mondtad? - kérdeztem meghökkenve. Egy pillanatra minden lefagyni látszott körülöttem. Az tény, hogy sebes volt néhol az arca és a kezei, enyhén megviselt volt a ruházata, de ettől függetlenül az ember nem mondta volna el pont róla, hogy nehéz körülmények közt él ő is. Inkább tűnt egy hanyag szépfiúnak, mint egy hajléktalannak.
Annyira lehetetlen volt elképzelni, hogy olyan, mint én.

- Teljesen komolyan mondtam. - Ajkait enyhe mosolyra húzta. Izmos karjait összefonta a mellkasa előtt, minek hatására fehér pólóján keresztül sokkal erőteljesebben mutatkoztak meg a vállain az izmok, és fél oldalával az épület sarkának dőlt. - Megleptelek ezzel, vagy miért döbbentél meg ennyire? - kérdezte.

- Furcsa, de egyáltalán nem gondoltam volna rólad, hogy... tudod - vakargattam zavarodottan a halántékom. Csak nehezen tudtam kinyögni a szavakat a számból.

- Tényleg nem? - csodálkozott el. Mosolyra húzva a szájamat, megráztam a fejemet. - Pedig azt hittem - folytatta -, hogy a küllememről egyből észrevehető, hogy valami nincs rendben a háttérben - mutatott végig magán, én meg teljes odafigyeléssel követtem minden egyes mozdulatát. 

- Ezek szerint rosszul gondoltad, mert nekem nem tűnt fel semmi - vontam meg a vállamat.

- De tudod, azért rólad sem lehet éppen elmondani, hogy az utcán töltöd a minden napjaidat. - Miközben beszélt, ajkai enyhén megremegtek, szemei úgy csillogtak, akár egy értékes drágakő. A kellemes nyári szellő belekapott fogni való hajába, még jobban összeborzolva azt, ami őszintén szólva, nagyon jól állt neki. Ilyenkor inkább szóra se méltassuk az enyémet, ami úgy állt a fejemen, mint egy szénakazal. - Ezért akartalak hazakísérni, mert gondoltam, hogy... - A mondat vége el szállt a levegőben, nem kellett befejeznie, úgy is megértettem mire célozgat. Közben egy könnyed mozdulattal ellökte magát a szabályos téglafaltól, mely ugye egy bizonyos épülethez tartozott, és elindult egyenesen előre az utcán, én pedig néhány másodperc fáziskésés után követtem őt. Hogy miért? Fogalmam sem volt.

- Mit szólnál ahhoz, ha velem tartanál? - hasított bele aranyosan rekedt hangja a csöndbe, mely addig kettőnkön uralkodott. A hirtelen jött szavaktól végig futott a hideg a hátamon. Az évek során túlságosan hozzászoktam a hallgatagsághoz.

- Mire gondolsz? - ráncoltam össze a szemöldökömet, miután eljutott az agyamig, hogy mit is mondott nekem a fiú. - Hova tartsak veled? - Lekanyarodtunk egy nagy utcába, melynek két gyalogos ösvénye egy négysávos főutat fogott közre. Autók százai suhantak el mellettünk füstöt és benzinszagot maguk után hátrahagyva. Úgy tűnt, hogy a járdákon kettőnkön és a hosszúra nyúlt repedéseken kívül, senki sem volt, de ez egyáltalán nem zavart.

- Tudod - kezdte -, most, ha már így összehozott minket a sors, nem akarlak a magadra hagyni ebben a városban. 

- Még... még mindig nem teljesen tiszta, hogy mire akarsz kilyukadni - motyogtam földre szegett tekintettel. Kezeimet farmerom első zsebeibe bújtattam.

- Szeretném, ha velem jönnél - mondta rám emelve mogyoróbarna, szeretetteljes tekintetét. - Tudod, már rég nem itt élek a városban - folytatta. - Jelenleg csak egyetlenegy ok miatt tartózkodom itt, ha elvégeztem azt, rögtön tovább is állok.

- És hová mész? - kérdeztem kíváncsiskodva. Idő közben elértünk a kertvárosi részbe. Az egész helyen hatalmas és csodaszép családiházak, illetve villák sorakoztak egymás mellett az út kétoldalán, ami elsőre kissé túlságosan is kihaltnak látszott. Shawnon és rajtam kívül, egy lélek sem tartózkodott idekint. Kisebb koromban mindig hallgattam a többi árvaházi gyerek ábrándozásait a kertvárosról, hogy itt milyen nagyszerű is lehet az élet itt, egy szép házban nagy kerttel és szintén nagy családdal. Nekem így elnézve, elég sivárnak hatott az egész.

- Általában kedvem szerint járom az országot - válaszolta kedves mosollyal az arcán.

- Nem lehet valami rossz életed akkor - kuncogtam el magam.

- Hát, őszintén megvallva tényleg nem olyan rossz, csak néha el kéne a társaság, mert képes magába szippantani az egyedüllét. Ezért megkérdezem, hogy szeretnél lenni az útitársam? - pillantott rám.

- Hm - gondolkodtam el. Miért is ne? Úgy sem volt, ahová menjek a sikátorokon és az üresen hagyott parkokon kívül. Ha inkább úgy döntöttem volna, hogy egyedül maradok, azzal a sorsom is megpecsételődik. Így, inkább bele mentem. - Benne vagyok, vagyis szívesen veled megyek. - A kijelentésem hallatán Shawn arcára hatalmas vigyor ült ki, gödröcskéi előbújtak a rejtekhelyükről, még aranyosabbá téve ezzel őt.

- Shawn, most meg hová megyünk? - kérdeztem, mikor az egyik utca végéhez értünk, ahová alig öt perce tértünk be. Megállt az egyik ház előtt, majd sóhajtva felnézett rá. Utána tekintetét rám kapta.

- Gondolom eléggé éhes lehetsz és jól jönne már egy friss zuhany, meg tiszta ruha és még pár dolog az útra.

- Öhm... igen? - kérdeztem vissza furán. Teljesen összezavart. - Elárulod, hogy miért álltunk meg itt? Hol vagyunk?

- Ez - mutatott az eléggé otthonosnak látszódó épületre-, a szüleim háza.