Rosehall

7.

A hatalmas épület csendje szinte tapintható volt. Még pár szófoszlányt sem lehetett elkapni a kint teljesen rendben és vidáman zajló sportfesztivál hangjaiból. Amíg ők kint jól érezték magukat, mi végignéztünk egy gyilkosságot. Olyan csend volt hogy legszívesebben hangosan felordítottam volna, csak hogy egy kis zajt hozzak a csendes folyosókba.

A kétségbeesés drogként kúszott az ereimben és éreztem, ahogy elhatalmasodik felettem. Elvesztettem a kontrollt. Alig pár másodpercig nem emlékeztem semmire. Sem arra, hogy mit csinálok itt, sem arra, hogy mi történt. Csak a fojtogató kétségbeesést éreztem, ami miatt gombóc nőtt a torkomba és nem kaptam levegőt. Próbáltam lélegezni, a mellkasom fel-le mozgott. Nem került oxigén a tüdőmbe, amitől még jobban bepánikoltam. A pulzusom az egekbe szökött és éreztem, hogy izzadok. Remegett az egész testem és nem akartam mást csinálni, csak ledobni magam egy sarokba, a fejemet fogni és kiáltozni hogy miért. Miért történik ez, hogy miért nem lehet minden úgy, mint kilencedikben és tavaly. Amikor ez egy normális iskola volt. Vagy talán nem, de akkor mi még semmit nem észleltünk belőle. Minden oké volt, itt tanultunk, itt laktunk, itt éltük az életünket.

- Amy. Amy, jól vagy? - hallottam meg Agata hangját. Lassan felé fordítottam a tekintetemet. Ő is kétségbe volt esve. Könnyek borították az arcát és úgy nézett ki, mint aki már nem képes folytatni, mint aki nem képes több ilyen dolgot tapasztalni és látni.

Lassan megráztam a fejem és hirtelen éreztem, hogy az oxigénhiány uralkodni kezd felettem. Szédültem, már csak homályosan láttam.

- Nem kapok levegőt - suttogtam végre. Alighogy ezt kimondtam, a földre rogytam és az utolsó dolog, amit láttam, az az, hogy Agata felzokog.

....

- Amanda, ébredj fel, a rohadt életbe! - ordított rám Sophia, majd egy hatalmasat lekevert nekem.

Kinyitottam a szemem.

- Basszus, Sophia, ne pofozgasd már! - förmedt rá Agata.

Körbenéztem. Az ágyamban feküdtem.

- Mi történt? - Körbenéztem a szobában. Mind a négy szobatársam körülöttem ült, és nagyon megviseltnek látszottak. Bethia egy teát iszogatott remegő kezekkel, Kay a körmét piszkálta (már mondta hogy csak akkor csinálja, ha nagyon kivan valamitől), Agata a kezemet fogta, Sophia meg pofozgatott. Éppen le akart keverni még egyet, mikor megállítottam.

- Hagyd már abba! - ripakodtam rá. - Mi bajod van? Miért pofozgatsz?

- Mert pánikrohamod volt és elájultál, azért, bassza meg - förmedt rám, majd még egyet lekevert. Lefogtam a kezét.

- ELÉG! - ordítottam. - Mi van? Miféle pánikroham?

- Hát, miután Mrs Krasavice... elhunyt - kezdte Agata, de mivel túl szépen fogalmazott, Sophia-nak azonnal közbe kellett szólnia.

- Meggyilkolták - javította ki.

- Fogd már be - nézett a lányra a legjobb barátnőm szúrósan. - Szóval, mikor láttad, mi történt, pánikrohamod volt, összerogytál és ájultan feküdtél egy órán keresztül.

- És akkor most mi lesz a tanárnővel? - kérdeztem. - Szólunk a többi tanárnak? Egyáltalán hogyan mondjuk el nekik, hogy végignéztük, ahogy egy munkatársuk meghal?

Kay megrázta a fejét.

- Úgy döntöttünk, hogy... khm, szóval miközben jöttünk visszafele, megtaláltuk Mrs Krasavice könyvét, ami a kezében volt. Végiglapoztuk, hátha van benne valami, és... volt. A tanárnő már egy ideje fel akart mondani. Írt egy levelet, öhm... Beth, kérlek hozd ide!