Rosehall

12.

Ahogy tudatosult bennem, hogy mit is látok, azonnal kirohantam a fürdőből. A könnyeim már rég utat törtek maguknak, nem tudtam visszatartani őket.

- Láttatok valakit bejönni ide? - kérdeztem a lányokat sokkos állapotban.

Mindegyikük a fejét rázta.

- Mi történt? Miért sírsz? Te jó ég, Amy! - Agata szorosan a karjaiba zárt.

- Gyertek a fürdőbe. Mutatnom kell nektek valamit.

A többiek szó nélkül követtek a fürdőszobába.

- Úristen - suttogták egyszerre.

- Ennyi - adtam fel teljesen, majd a földre zuhantam. - Miranda a bálon meg fog ölni. Ezt akarja tudatni velem. Hogy meg fog ölni. Hogyan máshogy lehetne értelmezni azt, hogy "szép a fehér ruhád, remélem, nem bánod, ha kicsinosítom a véreddel"? Sehogy! Csakis úgy lehet érteni, hogy holnap ki fog nyírni.

- Amy, figyelj - mondta Agata, majd leült mellém a hideg csempére. - Meg fogjuk védeni egymást, de tényleg muszáj elmennünk. Ha nem tesszük, ennek soha nem lesz vége, és mi ezt nem akarjuk. Azt akarjuk, hogy az a lány szenvedjen azért, amit tett.

- Mit akarsz ezzel mondani? - néztem rá a könnyek között.

Nagy levegőt vett és mereven maga elé bámult.

- Lányok - mondta. - Meg kell ölnünk Mirandát.

×Éjjel×

A barátnőm nyugtalanító mondata miatt egész éjszaka le sem hunytam a szemem. Ezt egyszerűen nem gondolhatja komolyan. Nem ölhetjük meg azt a lányt. Tudom, hogy nem egy szent, tudom, hogy már vagy tizenöt diákot megölt, nem csak a tizenegyedik évfolyamból. De akármit is csinál, én inkább feljelentem, minthogy megöljem. Nem tudnám. Nem lennék rá képes. Nem tudnám nézni az üveges tekintetét, főleg nem lennék képes, mit tudom én... elásni. Ez egyszerűen beteg. És azt is tudom, hogy ő sem tudná megtenni. Nem ilyenek vagyunk.

Szerinte ez nem lenne más mint.. önvédelem. Azt mondta, hogy ha nem tesszük meg, mi lehetünk a következők. Ebben teljesen igaza van.

Ami miatt viszont a gyomrom egész idő alatt egy csomóban van... mi van, ha rossz döntés elmenni a bálba?

Nagyot sóhajtva feltápászkodtam és kimentem a fürdőbe. A tükröt már letöröltük (igazából a lányok, én nem bírtam ránézni), ezért szerencsére az már tiszta volt. A félhomályban magamat bámultam és azon gondolkodtam, hogy mikor lesz már végre vége. Tudom, hogy csak másfél hónapja kezdődött, de én már nem bírtam tovább. A filmekben és sorozatokban mindig tiszteltem az olyan embereket, akik ilyen helyzetben voltak mint mi, mégis hónapokig, vagy esetleg évekig kibírták. Elviselték a megaláztatást, a folytonos rettegést.

A karjaimmal a mosdókagylóra támaszkodtam. Lehajtottam a fejemet és utat engedtem a könnyeimnek. Most nem tudtam erős lenni. Muszáj volt kiengednem a fájdalmat. A rettegést. Mindent, ami az utóbbi napokban összejött. Kyela halálát főleg. Bárcsak itt lenne és megölelne. Bárcsak leülne mellém a csempére, megsimogatná az arcomat. Letörölné a könnyeimet, magához szorítana és azt suttogná a fülembe, hogy minden rendben lesz. Hogy együtt mindenen keresztül fogunk menni.

Mikor ez az egész elkezdődött, együtt voltunk. Mikor Miranda és Mrs. Potter után kémkedtem, nem engedett ki egyedül. Velem jött, akkor is, ha tudta, hogy így bajba kerülhet. Együtt aludtuk végig az éjszakát a folyosón, együtt találtuk meg a Keleti Szárnyat.

Ami viszont a legjobban beleégett az agyamba, az az a pillanat volt, amikor csak álltunk a Keletiben, és azt mondtam neki, hogy a szüleim azt tanították nekem, hogy mindenkinek segítsek, amire a kijelentette, hogy nincsenek szülei, mármint vannak, de néha nem ezt érzi. Emlékszem arra a másodpercre, mikor a vállai lejjebb süllyedtek, mikor könnyek gyűltek a szemébe. Láttam a pillanatot, amikor a lelke mélyén elgyengült. Mikor összetört benne valami. Azt sajnálom, hogy mielőtt elindultunk kémkedni Clifford után, nem öleltem meg hosszabban. Hogy nem szorítottam magamhoz erősen. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó nap, amikor láthatom.