Rosehall

4.

Csak álltam és mereven bámultam előre.

A nap reggeli fénye bevilágított a nagy ablakokon, azonban nem teljesen, mert az összesen öreg függönyök lógtak. A hatalmas üvegek kissé porosak voltak, látszott, hogy évek óta senki nem törölte le őket. Az egész folyosót beborította a mintás szőnyeg, a fal mentén (ahol éppen nem voltak ajtók), székek álltak és egy kis barna éjjeliszekrény. Ahogy a fény bejött az ablakokon, látszott, ahogy a porszemek a levegőben röpködnek.

Egy szót sem szóltunk, csak mentünk tovább.

- Amy - mondta Kyela hirtelen. Nem álltam meg, és nem fordultam hátra. - Figyelj, vissza kéne mennünk a szobába. Késő van és a többiek meglátják hogy kint voltunk. Gyere.

Lassan megfordultam.

- Kyela, nem mehetünk el. Felfogtad, hol vagyunk? A Keleti Szárnyban! Nem mehetünk el! Fogalmam sincs, feltűnt-e, de itt folyik valami NAGYON durva - feleltem idegesen, majd magam mögé, a hosszú folyosóra mutattam. - Most hogy megtaláltuk a helyet, ahol egy diák sem volt még, nem mehetünk el! Egyébként is, előbb egy hosszú vércsíkot követtünk idáig, és én találtam egy cafatot egy hullazsákból! És...

- Jó, ez most történt, nem kell emlékezned, én sem felejtek ilyen gyorsan - szólt közbe és a szemét forgatta. - Amanda, komoly bajba kerülhetünk. Jessica már eltűnt. Ki tudja, hogy a vércsík kié volt. Lehet hogy Mirandáé. De lehet, hogy nem. Talán reggelinél Miranda teljesen nyugodtan ott fog ülni, legalábbis azt fogja tettetni, mintha rendben van, és vár, hogy felszólítsák a nevét, vagyis hogy jelen van-e, viszont más nem lesz jelen.

- Pontosan! - kiáltottam, majd halkabbra fogtam a hangom. - Szóval már ketten bajban vannak. Nekem azt tanították a szüleim kiskoromban, hogy ne hagyjam cserben azokat, akik a közelemben vannak. Ha valaki hirtelen rosszul lenne mellettem az utcán, nekem kellene segítenem, mert tudod, rengeteg olyan ember van, aki látja, hogy valami nem oké, de nem foglalkozik vele, mert nem foglalkozni komoly bajokkal könnyebb. Végül is, az csak egy ember, nem? Hát, nem! Ez egy emberi élet, esetünkben kettő. Miért, neked ezt nem mondták a szüleid? - néztem rá fürkészően. Hirtelen lehajtotta a fejét. - Mi a baj?

- Nem tudom, hol vannak a szüleim, Amy - mondta halkan. Elképedve néztem rá.

- Hogyhogy?

- Hát, két éve nem voltam náluk. Sosem kérdezték, mikor jövök el Rosehall-ból, hogy meglátogassam őket. Mindig megkérdezték, hogy vagyok, de szerintem sosem érdekelte őket igazán. Csak azért hívtak, hogy fent keltsék a látszatot; érdeklődnek irántam. Pedig nem. Soha nem tették. Aztán egyszer meguntam ezt, meg akartam lepni őket. Csengettem, nem nyitotta ki senki. A szomszéd néni hirtelen rám kiáltott, hogy a szüleim egy éve elköltöztek. Kérdeztem, hogy tudja-e az új címüket, de nem tudta. Fel akartam hívni őket. Nem vették fel. Attól a naptól kezdve soha többet.

- Sajnálom - motyogtam.

- Én is, de hát biztos volt egy oka, hogy nélkülem akarták folytatni az életüket. Biztos nem voltam nekik elég jó. Gyerekkoromban nagyon sokat foglalkoztak velem, de 14 éves koromban - mielőtt idekerültem volna - nem én kezdtem el lázadni, hanem ők. Nem érdekeltem őket. Most meg, fogták magukat és elhúztak. Ki az életemből, mindent magukkal vittek. A közös emlékeinket, amik ezek szerint csak nekem voltak fontosak. És tudod, tényleg nem értem, mit tettem, tényleg nem értem, mit vagy hol szúrtam el, hogy mikor ment minden tönkre és miért. Ha nem kellek nekik, oké. De az én gyerekemmel ilyet sose fogok tenni, az biztos. Ezt már megjegyeztem, és mindent megteszek, hogy betartsam.

- Kyela, én nem is tudom, mit mondjak... - kezdtem, de megint közbeszólt. Alapjában véve ezt nem szeretem, de most nem tudtam haragudni rá.

- Ne mondj semmit. Csak ölelj meg - motyogta szomorúan mosolyogva, mire én kitártam a karom és szorosan megöleltem. Vagy két percig álltunk ott, ölelkezve, mikor a lány kibontakozott a karjaim közül. Letörölte a könnyeit, majd felnevetett.