Négy év nélküled

1.rész - Találkozás

*Suga szemszöge*

Egy ismeretlen fiú nyitott ajtót. Nálam alacsonyabb, karjai izmosak, gondolom a fehér póló alatt is egy kigyúrt felsőtest lapul. Haja nem túl sötét, de nem is túl világos barna, szeme a haja színéhez passzol, vörös ajkai teltek, arca vonásai szépek, egy szóval: helyes kölyök. 

De ugye ez az egész nem az, amire gondolok? Nem, az nem lehet! Nem csalhatott meg! Négy évig rá se mertem nézni senkire, az nem lehet, hogy ő csak úgy szimplán megcsalt! 

Egy furcsa, kellemetlen, kínos érzés lépett fel bennem, nem is akartam belegondolni, hogy ki is lehet ez.

A fiú egy pillanatra ledermedt, és tekintetével végig szaladt rajtam.

- Szia! Úristen, te vagy Suga, igaz?! Sokat hallottam már rólad! Én Jimin vagyok. Park Jimin. - lelkesen mutatkozott be, majd kézfogásra nyújtotta kezét. Mégis honnan ismer? És miért kezdett el ennyire mosolyogni, mikor felismert? Én ezt nem értem. Az nem lehet, hogy Taehyung sokat mesélt volna rólam az új pasijának! Lehet, hogy valami unokatestvér, vagy haver, vagy bárki más! Biztos vagyok benne.

Savanyú képpel fogtam vele kezet, hogy érzékelje, hogy nem épp úgy örvendek a találkozásnak, mint ő.

- Gyere be, Taehyung nem soká itthon van! - intett, hogy fáradjak beljebb. Oké, hát legyen, úgyis szabad vagyok egész nap.

Ahogy beléptem a házba, kibújtam fekete sportcipőmből, és még beljebb merészkedtem, szétnéztem kicsit. Ezen az emeleten a konyha és a nappali volt, és még egy- két ajtó, ami nem tudtam, hogy hova nyílhat. Nem választotta el a két szobát fal egymástól, csak egy hosszú konyha pult, és a mellette elhelyezkedő étkezőasztal jelezte a különbséget a helységek között. És persze a lépcső is pont úgy helyezkedett el, mintha a két szoba közti választó lenne.

A nappaliban található volt egy hatalmas Tv, mellette valami játék konzol, egy hosszú, kényelmesnek tűnő kanapé, és még sorolhatnám, de nem vettem túlzottan szemügyre ott a dolgokat.

A konyhában, ahogy említettem, egy 6 személyes étkezőasztal álldogált csupaszon, mellette pedig a konyha pult húzódott, ami mögött a hűtő, sütő, stb. foglalt helyet.

Odaballagtam a szimpatikusnak tűnő asztalhoz, ami azért tetszett meg annyira, hisz ha az egyik alá betolt székre, nem az asztal irányába, hanem kifelé fordulva ráülnék, akkor pont rálátnék a bejárati ajtóra, amin Taehyung bármely pillanatban beléphet.

- Ülj le nyugodtan! - szólt rám a fiú, gondolom látta, hogy kicsit zavarban vagyok. Kihúztam azt a bizonyos széket, majd a szélére leültem, úgy, ahogy elterveztem magamban, és mint kiderült, számításaim pontosak voltak, szóval az ajtóra tökéletesen ráláttam. Ezek után pedig vártam, hogy Jimin beszéltessen, hisz én nem fogok önszántamból megszólalni, az biztos! Jimin az asztal másik oldalához ült, az én helyemmel szemközt. Keresztbe tette lábát, elővette telefonját, és nyomkodni kezdte. Úgy látom ő se fog többet beszélni.

Csendben teltek a percek, és igaz, hogy némasági fogadalmat tettem, de mégis bujkált bennem pár kérdés, amit muszáj volt feltennem. Vagy most kérdezem meg, vagy magamtól jövök rá később.

- Szóval te kije is vagy pontosan Taehyungnak? - kérdően vontam fel szemöldököm, de próbáltam érzelemmentes arckifejezésem tartani, nehogy sejtse, hogy szívem milyen veszettül kezd dobogni, ahányszor csak kiejtem Taehyung nevét. Kérlek, kérlek, kérlek ne mondd azt, hogy a pasija vagy!

- A bátyja. Hárman vagyunk testvérek, ő a legkisebb, én pedig a középső. - szerintem el sem tudja képzelni, hogy most mekkora kő esett le a szívemről. De akkor hogy hogy nem egyezik a vezetéknevük? És az is elég gyanús, hogy Taehyung még sosem mesélt az állítólagos testvéreiről. De inkább mindegy is, ezen most nem akarok feszengeni, még végül teljesen kiborulnék. - És milyen volt Japán? - kérdése meglepően ért, nem tudtam, hogy most tényleg érdekli, vagy csak nem akarja, hogy visszatérjen az a keserű csönd.