Higgy a sorsban (Believe in Fate)

1. Fejezet

Első Fejezet

Ayden

Végre itt vagyok. Az egyetemen. Istenem milyen régóta vártam már rá, hogy itt lehessek. Amióta az eszemet tudom, azért küzdöttem, hogy bejussak ide, és azt tanulhassam, amit imádok. Irodalmat. És nem csak azért, mert imádok olvasni, hanem mert a könyvkiadásban szeretnék elhelyezkedni, és idővel, majd egy saját kiadót is nyitni. De addig még sokat kell tanulnom és dolgoznom, hogy ez az álmom valóra váljon. A többit már feladtam.

Kicsit hamarabb érkeztem meg, mint ahogy a tanév kezdődik. Augusztus eleje van. Szívem szerint már a középiskola befejeztével itt lettem volna, de anyukám azt akartam, hogy ezt a nyarat még vele töltsem, mivel legközelebb csak egy év múlva fogjuk látni egymást. Személyesen legalábbis.

Már az érettségi előtt elkezdtem albérlet után kutakodni, bár még a kolit sem zártam ki. Igazából anya mindkettőt támogatta, amin én egy kicsit meg is lepődtem. Én inkább arra szavaztam volna, hogy mindenképpen a kollégiumot fogja javasolni, mert ott elméletileg kevésbé kerülhetnék bajba, mint egy albérletbe, ahol, ugyebár bármi megtörténhetett. De szó, ami szó, jó érveket és ellenérveket is felsorakoztatott mindkettő mellé. Így rajtam állt a választás, hogy eldöntsem, hol szeretném élni az egyetemen töltendő éveimet. Persze, ha nem a kolit választom, egy év elteltével ismét kérelmezhetem, hogy felvegyenek, de én hittem a sorsban, hogy amit kiválasztok, az lesz az elkövetkezendő négy évem otthona.

Így hát, itt állok a Tanulmányi Osztály előtt, két nagy bőröndöt húzva magam után, hogy hivatalosan is elfoglaljam a szobámat. Igen, a kolit választottam. Egyrészt mert még soha nem volt szobatársam, és már nagyon régen ki szerettem volna próbálni, hogy milyen másvalakivel együtt élni, másrészt meg... Na jó egy kicsit beijedtem, hogy egyedül legyek itt ebben a városban – ahol nem ismerek senkit – egy albérletben. Logikusan ide is kereshettem volna valakit, de azt meg én nem tartottam elég biztonságosnak. Itt azért nem félek, mert az iskola rendel majd mellém valakit, akivel viszonylag összeillünk. Remélem nem csapnak be, mert ki kellett töltenem egy több oldalból álló kérdőívet, hogy milyen szobatársat is szeretnék.

Bekopogok az ajtón, és várom, hogy történjen valami. Őszintén félek benyitni nehogy félbeszakítsak egy megbeszélést vagy valamit, de ha meg nincs bent senki, akkor elég hülyén veszi ki magát, hogy itt állok az ajtó előtt, mint egy anyám asszony katonája. Így hát lesz-ami-lesz alapon lenyomom a kilincset és benyitok.

Szerencsére nincs bent senki, csak egy középkorú férfi, aki kedvesen rám mosolyog és int, hogy fáradjak be.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezi barátságosan.

- Jó napot! Ayden Specter vagyok, és Pénteken-

- Ó, igen, épp most akartam telefonálni, hogy sajnos még nem foglalhatja el a szobáját, csak Hétfőn. Elnézést kérek a kellemetlenségért, de úgy terveztük, hogy a korábban érkező diákok már most elfoglalhatják a szobájukat, de sajnos közbe jöttek egyéb előre nem látható körülmények. Gondolom, azért szeretett volna már ilyen korán beköltözni a kollégiumba, mert nincs a közelben senki, akinél megszállhat. Így természeten gondoskodunk arról, hogy ne maradjon szállás nélkül. Itt ez a telefonszám, kérem, hívja fel és hivatkozzon rám, vagy az iskolára. Biztos vagyok benne, hogy fognak segíteni. Az előbb volt itt egy másik diák is, de neki szerencsére van a közelben ismerőse, akinél megszállhat, amíg ez a helyzet rendeződik. Természetesen, ha hamarabb elhárítanánk a problémát, akkor telefonálni fogunk. Addig is, nagyon örülök, hogy a mi iskolánkat választotta, és remélem kellemesen fognak telni az itt töltött évei. Sok szerencsét, és telefonálunk majd, amint elfoglalhatja a szobáját.