Higgy a sorsban (Believe in Fate)

2. Fejezet

Második Fejezet

Travis

Jézusom, mit tettem. El se akarom hinni, hogy képes voltam odamenni hozzá. Illetve nem is mentem. Húzott valami felé.

Épp futni készültem, és az öltöző felé tartottam, hogy átöltözzek. Amikor elértem a futópályához, elkezdett cseperegni az eső. Mivel lőttek a futásomnak, így visszaballagtam a kocsimhoz – morcosan - mert nagyon szükségem lett volna erre a feszültség levezetőre. Egyébként is tiszta ideg voltam, mostanában mindenen felkaptam a vizet, csúnyán néztem mindenkire, aki csak hozzám szólt. Ezt persze már megszokhatták a körülöttem lévők, mert tizenegy éve, minden évben elérkezik ez az időszak. Igaz, hogy csak pár napig tart, de addig megszenvedik, hogy egyáltalán ismernek. Hiszen ilyenkor vesztettem el azt a lányt, akit mai napig nem tudok és nem is akarok kiverni a fejemből.

Amint elértem a kocsimat és bedobtam a hátsó ülésre a cuccomat, hirtelen észrevettem ezt a lányt. Most már tudom, miért ült ott a szitáló esőben a két bőröndjével együtt.

Nem tudom, mi vitte rá a kezemet, hogy megragadja a csomagját, sem azt, hogy berakjam őket a csomagtartómba. Szerintem átmeneti elmezavarom lehetett, vagy valami ilyesmi. De ha őszinte vagyok magamhoz, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Ahogy azt ő is említette, hogy nem tudja, miért érez így, de én is hasonló cipőben vergődöm.

Mivel nem akarom magam még kínosabb helyzetbe hozni, mint amibe már így is vagyok, kiszállok a kocsiból, anélkül, hogy bármi mást is mondanék neki, majd becsapom az ajtót magam mögött. Szerencsére hallom, hogy ő is ugyanezt teszi. Kicsit féltem, hogy megijesztettem és nem akar majd kiszállni a kocsiból. Még ötletem sincs, hogy mit fogok kezdeni ezzel a helyzettel, de az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy egyedül mászkáljon, ráadásul éjszaka. Meg amúgy sem lennék rá képes. Ez a húzás egyre erősebb lesz, pedig alig kibaszott öt perce ismerjük egymást. És ez nem csak erősebb, de egyre rosszabb is, mivel ezt a lányt is Hozzá hasonlítom. Tudom, hogy nem fair vele szemben, de nem tehetek róla. Minden lánnyal így teszek, azóta a nap óta.

És ami még ennél is ijesztőbbé teszi számomra a helyzetet, hogy eddig ez a lány az, aki a legeslegjobban hasonlít hozzá. Bár tudom, hogy Ayden nem lehet az én Maggie-m, de mégis... szeretném azt hinni.

Maggie szőke volt, vagyis inkább világosbarna hajú, de én szerettem azzal cukkolni, hogy szőke, mert ilyenkor butának nevezhettem. Igaz, mennyire érett voltam. De nem volt buta, sőt. Ő volt a legokosabb, legkedvesebb, legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. De nem a haja fogott meg engem, hanem a szeme és a mosolya. Amikor mosolygott a szeme csillogott és ez együtt valami olyat indított el bennem, amit azóta se volt képes senki sem megtenni. Mogyoróbarna színű szemei rögtön elvarázsoltak, a mosolyától meg minden alkalommal elolvadtam. Igaz, mindig cukkoltam, mert volt egy kis hézag a két első foga között. De ezzel csak még imádnivalóbb volt. Ebben a lányban van valami. Talán a szeme, ami nagyon hasonlít Maggie szeméhez. A mosolyát még nem volt alkalmam alaposabban szemügyre vennem, mert őszintén szólva a szemével voltam elfoglalva, amiből annyi szomorúság és kétségbeesés áradt, ami ellen tenni szerettem volna valamit. Ki akartam törölni őket onnan.

Hátranézek a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak afelől, követ engem. Megrémít, hogy mennyire megkönnyebbülök, hogy ezt teszi, nem pedig sikoltva rohan a másik irányba. Bár, ha jobban belegondolok, biztos, hogy utánaeredtem volna. Akkor már tuti, hogy őrült, baltás gyilkosnak gondolna.

Kinyitom az ajtót és bevárom őt. Általában, hogy őszinte legyek nem vagyok úriember. Igaz, a szüleim annak neveltek, de egy idő után már feleslegesnek éreztem, hogy mindenkivel az legyek. Akik számomra megadták a tiszteletet azoknak nyílván én is. De akik nem érdemelték meg, azok nem kaptak tőlem sem tiszteletet, sem azt hogy úriember legyek.