Higgy a sorsban (Believe in Fate)

4. Fejezet

Negyedik Fejezet

Ayden

A hétvége nagyszerűen telt. Szombaton azt terveztük, hogy visszamegyünk a parkba és ott töltjük a nap nagy részét, de mivel elkezdett esni az eső, így elhalasztottuk egy másik alkalomra, amikor jó idő lesz és a fű sem lesz olyan nedves.

Így, mivel a házban rekedtünk – legalábbis Szombatra – mozimaratont tartottunk. Megnéztünk egy csomó filmet, de szerencsére ki tudtam harcolni, hogy közülük ne mindegyik akció, hanem vígjáték is legyen közte. És még egy romantikus filmet – a Szerelmünk lapjait – is be tudtam csempészni a megnézendő filmek közé. Az istenért se vallotta volna be, de láttam rajta, hogy őt is meghatotta és tetszett neki a történet.

Persze, mielőtt a maraton elkezdődött volna, be kellett szerezni a szükséges hozzávalókat is. Travis-el bepattantunk a furgonjába és a bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Jól megtömtük a kosarunkat, mindenféle ínycsiklandó finomságot megvettünk, amit inkább nem is részleteznék, mert megint megkívánom őket és már nagyon rám – illetve ránk – férne valami egészséges étel is ez után a hétvége után.

Miután végeztünk a boltba, visszatértünk a lakásba és kezdődhetett is a mozizás. Délután azért rendeltünk egy kis – rengeteg – kínait, mert nem élhettünk csupán csokin meg chipsen. Mindketten mást kértünk, aminek annyi lett az értelme, hogy szorosan egymás mellett ülve a másik dobozából is lopkodtunk.

Istenem, nem akartam elmenni innen, de tudtam, hogy nem élősködhetek rajta életem végéig, és azt is tudtam, hogy bármelyik pillanatban hívhatnak, hogy beköltözhetek a kollégiumi szobámba. Nagyon nem füllött hozzá a fogam, de ez van. Egyenlőre még nem kell elmennem, és ennek igazán örülök. A távozásomig minden egyes pillanatot ki fogok használni, hogy vele lehessek. Bár nagyon remélem, hogy azután sem fog megszakadni ez a kapocs, miután elköltöztem innen.

Az este folyamán valamikor elaludhattam, mert az éjszaka közepén Travis ágyában ébredtem, természetesen az említett fiúval mögöttem, aki szorosan ölelt magához és egyenletesen szuszogott a nyakamba. Nem kellett hozzá sok idő és újra álomba merültem.

A Vasárnap is hasonlóan telt. Nem mozdultunk ki a házból, viszont most hanyagoltuk a TV-t és inkább beszélgettünk meg olvastam. Illetve olvastunk, mert Travis-nek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy kezdjünk el egy könyvet együtt. Belementem, mert én naiv arra számítottam, hogy egyszerre fogjuk majd olvasni, csendben, egymás mellett vagy mögött ülve. Hát nem volt ilyen szerencsém. Mondjuk az utóbbi dologban igazam volt, csak az olvasás úgy működött, hogy ÉN hangosan olvastam a történetet, – megtorlásul direkt romantikus könyvet választottam – míg Travis mögöttem ülve, átkarolva engem, hallgatott. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy azért ő is olvasson egy kicsit. Elmondása szerint, szereti hallani a hangomat, mert megnyugtatja őt. Mázlija van, hogy ennyire édesen hárított. Mondjuk engem is megnyugtat, de nem csak a hangja, hanem a puszta jelenléte is.

Persze amikor már elfáradtam és a szám is kiszáradt, Travis vette át a beszélő szerepét. Mesélt a családjáról – bár nem sokat. Elmondta, hogy van egy bátyja, akivel nagyon jó a kapcsolata, de sajnos nem sokszor találkoznak, mivel ő közel maradt az apjukhoz – akiről megtudtam, hogy egy nagyon rendes ember. Mindent megadott a fiainak, amire csak az erejéből tellett neki. A bátyjával hetente beszélnek, van, amikor többször is Elmesélte, hogy mostanában gyakrabban és hosszabban, de ennek az okát nem akarta elmondani. Én meg nem erőltettem. Ha akarja, majd megosztja velem. Az anyukájáról viszont egy szót sem ejtett, és amikor rákérdeztem, nagyon gyorsan témát váltott, bár előtte még láttam, hogy szomorúság suhan keresztül azon a jóképű arcán. Ezért erről sem faggattam tovább.