The Tale Of The UNDERGROUND

VI.

  A terem fülsértően visszhangzott, ahogy Frisk kiejtette apró kezei közül a szétcincált robotfejet. Az alkatrész csörömpölve elgurult a padlón, a kibelezett szemgödrök szikrát hánytak, a dús, fekete hajból kikandikáló drótok egymásba gabalyodtak. A megcsonkított robottest darabjai szanaszét hevertek az ember körül, csavarok és huzalok, meg acéllapok, amiket vékonyan beterített a por. A lány belerúgott egy kivételesen nagy darabba, az övébe dugta kését, és elhagyta a helységet.

  Mettatont legyőzni még a briliáns Dr. Alphys újításai ellenére is túl könnyű volt. Valami nagyon nem volt rendjén, és ezzel Frisk is tökéletesen tisztában volt.

  Csakhogy már senki sem maradt, akinek rossz előérzetét elpanaszolhatta volna. Nem volt útitársa más, csak Révész trillájának búgása, ahogy az ének változatlanul végigkísérte a Mag középpontja felé tartó útján, és nem számított a távolság, a dal nem halkult, ugyanúgy búgta édes-keserű dallamát Frisk fülébe, már rég lemondva arról, hogy valaha is meghathatja ezt a kővé vált szívet.*

  A Mag fújtatott, mint egy dühös macska, amely nem veszi jó néven, hogy egy ilyen könyörtelen bolha mászik a hátán. Igazi mestermű volt, valódi gépészeti csoda, a mérnöki precizitás magasiskolája, mely ellátta energiával a Földalatt minden egyes régióját. Ironikus – a gépóriás, mely egy egész fajt éltetett, kioltotta alkotója életét.

  A lift halkan berregett már azelőtt is, hogy Frisk egyáltalán beszállt volna. A vékony ujjak eljátszadoztak a „Kastély” feliratú gombon, mielőtt finoman benyomták volna. A lift megrándult, és zajosan működésbe lépett.

  A főváros pont olyan szürke volt, mint mindig. A gigászi barlangban tökéletes csend honolt, bebizonyítva Undyne állítását – tényleg mindenki elment. Frisk egy teremtett lelket sem látott, egészen addig, míg el nem ért egy túlságosan ismerős házikót.

  Ismerős volt, s mégis idegen, ráadásul túlontúl ellentmondásos. A kandallóban még nem hűlt ki a szén, a kényelmes karosszéken azonban vékony porréteg ült. A vázákban frissen szedett arany virágok illatoztak, de a mosogatóban bűzlő edények már távolról facsarták Frisk orrát. A lány éles kanyart vett, és hezitálás nélkül benyitott az egyik szobába. Letérdelt a szőnyegre helyezett két ajándékdoboz elé.

  A vörös szatén szalagok halkan surrogtak Frisk ujjai alatt, ahogy a lány kioldotta őket a masnikból. Az anyagdarabok puhán landoltak a parkettán, s hamarosan követték őket a dobozok fedelei is, melyeket az ember különös gonddal vett le és helyezett a földre. A kis kezek benyúltak a jobb oldali dobozba, és kiemeltek egy vékony, arany láncon függő, szív alakú medaliont. Frisk különös áhítattal akasztotta nyakába, és esküdni mert volna rá, hogy a langyos fém dobbant egyet, mikor hozzásimult mellkasához.

  És a másik doboz…

  Frisk kihúzta övéből a konyhakést, melynek éle erősen megcsorbult a Mettatonal vívott harc során, és letette maga mellé a szőnyegre. A bal kézre eső dobozt egészen közel húzta magához, mielőtt kivette volna belőle halálos tartalmát.

  Az edzett acél penge megcsillant a gyér fényben. A bőr markolat tökéletesen belesimult Frisk apró tenyerébe. A kés tökéletesen súlyozott fegyver volt, mintha valaki direkt a lánynak tervezte volna.

  Frisk, kezében a késsel, nyakában az arany medállal felállt. Rögtön a konyha felé indult, nem hezitált egy másodpercet sem. Már épp be akart lépni a kis helységbe, mikor az étkezőasztalon álló váza meszólalt.

 - Howdy, Chara!

  Frisk megdermedt. Nem, nem a virágtartó beszélt – hanem egy virág. Egy arany virág, akinek sápadt arca sokkal többet rejtett, mint az ember azt első ránézésre gondolná.