Cikk-cakk

1. fejezet

A vekker hangos csiripelésbe kezdett az ágyam melletti szekrényen.

Lecsaptam, és átfordultam a másik oldalamra. Ekkor a telefonom csörrent meg, fülsüketítő hangerővel játszódott újra és újra az ,,It's raining, man!"

- He? - húztam el nagy nehezen a kijelzőn a mutatóujjamat, felvéve a készüléket.

- Neked is szépséges jó reggelt, Flo! - hallatszott barátnőm csilingelő hangját a vonal másik feléről. Még egy ilyen életvidám lánnyal, mint Maxine, soha nem találkoztam. Pótolhatatlan volt.

- Tudod jól, Max, hogy nem a Hamupipőkében játszódik az élet, és nem a csicsergő madarak keltenek fel kora reggel - forgattam meg szemeimet, miközben kikelve a puha, s kényelmes ágyból felvettem a földön heverő szürke mackónadrágomat.

- Bla, bla, bla... Van egy órád, hogy beérj! A helyedben nem fecsegnék, Dr. - csapta rám a telefont.

Csak egy átlagos hétfő reggel.

***

A gőzölgő fekete kávémat próbáltam kicsit lehűteni, gőzerővel fújogattam. Kicsit kilöttyent, miközben száguldoztam a kórház folyosóin. Bekanyarodtam az egyik eldugottabb részre, ahol szembetaláltam magamat az elavult, szakadt barna ajtóval.

,,107-es  terem

Dr. John Morrison pszichiáter"

Hosszan fújtam ki a levegőt, majd bekopogtam.

- Jöjjön! - kaptam az engedélyt felettesemtől, hogy beléphessek.

John (azaz Dr. Morrison) a forgószékben ült, egy nagy dossziét olvasgatva. Majdnem tíz évvel volt nálam idősebb, de azért mégsem, mert pontosan nyolc évvel. Utáltam bevallani még saját magamnak is, de vonzódtam hozzá. Baromi jól nézett ki. Gesztenyebarna árnyalatú hajában itt-ott volt pár fekete tincs, ami néha rendezetlen, néha pedig rendezett volt. Haja mindig hangulatához passzolt. Minimum egy tincs mindig lázadt, és arcába lógott.

Ezen a napon kócos volt, és mikor befejeztem álmélkodásomat, összehúzott szemöldökkel meredt rám.

- Miss Cadwell, figyel rám?

- Persze, persze - legyintettem. Úristen, gőzöm sincs miről hadovál.

- Elismételné mit mondtam az imént? - mosolygott. Nem feleltem. - Nem tudom mikor jössz rá arra a tényre, hogy agyturkász vagyok, Florence - kacagott fel. Ha ketten voltunk, s nem kollégákkal, legtöbb esetben tegeztük egymást. - Szóval. Ma Mrs. Miller jön a szokott időpontban elsőként, őt Rád bízom. Egyelőre ennyit kell tudnod.

- Hogy érted azt, hogy Rám bízod? - kérdeztem meghökkenve.

- El kell mennem - közölte.

- Hova?

- A menyasszonyomhoz - kapta ki a kezemből az italomat, majd becsapva maga mögött az ajtót, eltűnt. Sóhajtva huppantam le a székébe, és az asztalra kaptam a tekintetemet. Itt hagyta a dossziét.

,,Damaged Hearts Elmegyógyintézet" olvastam le. Mikor megragadtam volna a papírtömeget, John tért vissza.

- Ez itt maradt - lengette meg a mappát. - Viszlát, Miss Cadwell! - csukódott újra a terem ajtaja.

Rápillantottam a falon ketyegő órára, aminek kismutatója éppen akkor ért a kilencesre. Kiszedtem farmerem hátsózsebéből a telefont és a szoba kulcsát, és Maxet tárcsáztam.

- Menza - mondta, és letette.

***

- Na, mi a nagy helyzet? - ültem le a műanyag székre barátaimmal, és egyben "kollégáimmal" szemben.