Cikk-cakk

4. fejezet

A napfény ébresztett. Hogy rohadna meg.

Migrén. Köszönöm szépen, másnaposság!

Megdörzsöltem szemeimet, s próbáltam visszaemlékezni a tegnap éjszakára. Minden teljesen összemosódott.

Sóhajtva léptem bele nyuszis mamuszomba, aztán kitántorogtam a konyhába, ahol kiszedtem a szekrényből a kakaóport, és a hűtőből a tejet.

Összekevertem ezeket ezeréves bögrémbe, majd beraktam a mikróba.

Hirtelen bevillant a sikátor. Harrison.

Még mindig nem állt össze a kép, ezért mindenről megfeledkezve, pizsamában léptem ki az utcára, s egészen célomig rohantam.

Maxine-ék ajtóján dörömböltem, ami majdnem beszakadt vagy a csodálatos Batman erőmtől, vagy pedig attól, hogy "antik darab", ahogyan a tulajdonosai fogalmaznának. 

– Többet nem hívlak hajnalok-hajnalán – húzta össze köntösét magán Max.

A barátok mindig nyitva hagyják az ajtót számodra. Főképpen, ha baj van. Akkor ki is tépik a helyéről azt az antik darabot érted. Ha bezárják, úgy, hogy neked nincs kulcsod, akkor... A küszöbön maradsz, vársz, s vársz. Esetleg betöröd az ablakot, kiáltva barátaid neveit a helyiségben, de számíts arra, hogy kipakolva, üresen találod a lakóhelyet. Az emberek jönnek, s mennek életed során. Senki és semmi sem állandó. Minden ideiglenes és feledhető. 

– Legalább egy dologért már megérte ilyen korán érkeznem! – nevettem fel, közben pedig megéreztem a hideg levegőt bőrömön. Eddig nem volt hideg. Sőt...

– Cadwell, az istenit! – jelent meg Max oldalán Finn.

– Neked is madárcsicsergős szép jó reggelt kívánok, kedves barátom – törtem utat magamnak kettejük között.

A konyhába vágtattam, és homlokomra csaptam. A kakaóm! 

– Cadwell, nem tudlak hová tenni! – ért mellém sóhajtva Parker. – Életemben nem láttalak valaha reggel hét órakor kóricálni bárhol is. Ez nem a te napszakod. Vámpír készülsz lenni, és még kiélvezed e napon a napsütést, vagy mi a franc...? Elárulhatod. Én mindig is pacalpörköltevő lábszivacs szerettem volna lenni – bökött oldalba mosolyogva.

– Mi az a pacalpörköltevő lábszivacs? – tártam ki a konyhaszekrényt. Ó, ez a mennyország.

–Milyen az? Talán Ő!  – tettette felháborodását. – Kérlek szépen, ő az, aki lábszivacsnak álcázza magát, és amikor elmegy a család, megeszi a pacaljukat.Ha nincs ott a gáztűzhelyen szépen lefőzve a marha bensősége, megvárja, míg visszatérnek, és megöli őket. Kivéve, ha csinálnak neki egy jó pacalpörköltet. Akkor minden és mindenki heppi. 

 – Ilyenkor úgy letagadnálak, Finnick Michaelson Parker – szólt oda barátjának Maxine, s kivette remegő kezeim közül a kávés zacskót.

– Szeretem a pacaltot!  – feleltem régiesen először Finnick-nek. – Tudom, hogy korán idepofátlankodtam, és sajnálom, skacok – pillantottam aggódó szempárjaikba. – Nem tudom mi van velem...

– Vegyél egy zuhanyt, Flo. Utána beszélünk – simított végig karomon barátnőm.

A fürdőszoba felé tántorogtam, végtagjaim nehéznek érződtek. 

Levetkőztem, majd beálltam a langyos víz alá. A lábaim megállás nélkül remegtek, ezért neki kellett támaszkodnom a csempének. Lehunytam szemeimet, és megjelent előttem egy zölden világító szempár. Hirtelen összeestem, levegő után kapkodtam. Valahogyan, nem emlékszem hogyan, de sikerült talpra állnom. Törölközőt csavartam alakom köré, és a tükörbe pillantottam. Mint aki szellemet látott az imént.

– Minden rendben? – kopogott be Maxine.

– Persze, persze! – csak olyan vagyok, mint akit bedrogoztak, semmi vész! – Mindjárt megyek!

Felhúztam magamra a farmert, és pólót. Minden rendben, Florence. 

Minden rendben...

Visszabattyogtam a konyhába, s vágtam magamnak egy szelet kenyeret. Minden mozdulatomat barátaim árgus szemekkel figyelték.   

– Srácok, nem fog megismétlődni az, ami... – vettem elő a lekvárt – Ami azon a nyáron. Jól vagyok.

– Persze, persze, hiszünk neked, Florence – felelték egyszerre. Mint amikor egy tinédzser azt mondja, sajnálom, és a szülei nem hisznek neki.

– Amiatt jöttem – haraptam bele az édes kenyérbe – Hogy... Na jó, ismertek – csámcsogtam, szokásomhoz híven. – Nem kertelek.

– Ne is! – mondták megint gépiesen. 

– Ezt szerintem fejezzétek be. Ne beszéljetek egyszerre. Ijesztő – grimaszoltam rájuk.

Egymásra pillantottak, majd megint rám.

– Tudod, ezt nevezik igaz szerelemnek! – csapták össze tenyerüket vidáman. 

– Aha – krákogtam egyet. – Ti mennyit ittatok tegnap? – kérdeztem hirtelen a semmiből. 

– És te, Florence? – fogta a fejét Maxine, előre tudva már azt, hogy mire szeretnék kilyukadni.  

– Nem csináltál semmilyen hülyeséget, kivételesen, Cadwell  – biccentett elismerően felém Parker. – John hazavitt, megakadályozva ezzel azt, hogy bármi olyat tegyél, amit később megbánhattál volna. Szerencsédre.

A földön landolt a lekváros kenyerem. Ha nem reszkettem volna a félelemtől, azt mondanám, hogy ez csak amolyan tipikus, klisés, drámai filmes pillanat volt, amiben a főszereplő nem csak a forró italát sajnálhatja, hanem a kajáját is. 

Ezek szerint Harrison képzeletem szüleménye lehetett csupán, semmi több? 

Baromi régi írásom volt ez a rész, de ezen már nem szerettem volna változtatni, így... Remélem azért nem volt akkora csalódás bárkinek, aki olvasta! :D - E. 2018