Cikk-cakk

2. fejezet

Péntek este. Az utolsó hétvégém New York-ban. Huszonéves vagyok, fiatal lány.

Ennyit elég is mondanom, nem?

Talán nem.

- Nem tudom mit vegyek fel! - nyavalyogtam Max-nek FaceTime-on keresztül egy szál fehérneműben.

- Ne menjek át inkább? Esetleg, én adok neked egy ruhát...? - ötletelgetett Maxine.

- Nem tudoooom! - toporzékoltam, mint egy kisgyerek.

- Tudod mit, kedves Florence? Átmegyek, pár darab ruhával a kezemben! - találta ki a megoldást, majd eltűnt, s elsötétedett telefonom kijelzője.

***

Éppen a gáztűzhely előtt dúdolgattam beleéléssel a Wrecking Ball-t Miley Cyrus-tól, amikor hallottam egy nagy ajtócsapódást.

- Merre vagy, Hamupipőke? - érkezett meg Max. Nem kellett válaszolnom; ismert, tudta jól, hogy hol, és mikor bömböltetem a zenét. Szinte fél perc múlva meg is jelent a konyhában mellettem.

- Te mi a jó ördögöt csinálsz? - kérdezte meghökkenve.

- Ördögöt éppen nem, csak tojásrántottát - rántottam vállat.

- Fehérneműben?

- Fehérneműben.

Egyszerre nevettünk fel.

- Csináltam Neked is! - toltam elé a tányért boldogan.

A tojásrántotta mindig felvidít.

***

- Megnézheteeed! - vette el tenyerét szemeim elől Maxine.

- Félek - sóhajtottam mosolyogva.

- Mikor engedtem én meg Neked utoljára, hogy nevetségesen lépj ki az utcára? - tette csípőre kacsóját. - Amúgy meg, lefogadom, hogy még bohóc szettben is irtódögös lennél, Flo - hahotázott.

- Nem vitatkozom veled! - totyogtam a tükör elé.

A látvány meghökkentő volt számomra.

Eddig, akárhányszor belenéztem, nem láttam mást, mint egy kupac szemetet.

Egy olyan lány szemezett velem szemben mindig is, aki pontosan tudta, hogy egy rakás szerencsétlenség. Csupán egy baromi nagy csalódás a világnak.

De abban a pillanatban, valami megváltozott.

Koromfekete hajtincseim nem rakoncátlankodtak, nem lógtak bele a szemembe, ezáltal nem tudtam magamat hasonlítani egy Pulihoz. Vagy mégis - de nem egy letört Pulihoz - hanem egy aranyoshoz, aki izgatottan várja az új kalandokat. Bevallom, ez pocsék hasonlat volt.

Max valamit kihozott az arcomból is. Kihúzta szemeimet tussal, és szempillaspirállal, ami kiemelte boldogságtól csillogó kék szemeimet. Mosolyra húzódtak merészen kimázolt vörös rúzsos ajkaim.

A ruha, amibe beletuszkolt, bámulatos volt, mégis szolid, hozzám illő.

Természetesen fekete volt, amelynek alsó része térdemig ért fodrozódva.

Felső része picit jobban kiemelte dekoltázsomat, hátamnál kivágott volt.

Egyszerűen tökéletes. 

- Köszönöm! - ugrottam barátnőm nyakába hálásan.

- Ezért vagyok, nem?

- És, Veled, mi a helyzet? - kérdeztem, mikor eltávolodtam tőle.

- Te butus... Szerinted nem hoztam el magammal a saját hódító szerkómat? - kacagott fel. - Nem hívod el a dokit? - kérdezte, miközben leakasztotta a szobámban elhelyezkedő fogasról ruháját. Szívem kihagyott egy ütemet ,,a doki" hallatán.

- Nem lenne jó ötlet - ingattam meg a fejemet.

- Miért is? - húzta fel érdeklődően szemöldökét.

- Hahó, Maxine Vivienne Clark, térj vissza a Lost street 22A-ba! - emeltem fel a kezemet.

- Mire akarsz utalni, Florence Clara Cadwell?

- A főnököm! Hányszor láttad a Dr. House-ban, hogy House elment szórakozni a gyakornokaival, a csapatával? - akadtam ki. 

- Előfordult! Cameronnal vacsorázott, Cuddyval meg nem tudom meddig voltak együtt, de nem is a sorozat a lényeg! - fújtatott. - Velünk Dr. Campbell szinte mindig jön, volt olyan, hogy a feleségével együtt buliztunk - ecsetelte meglátásait.

- De a menyasszonyával, Eleanor-ral, mi van? - huppantam le az ágy sarkába.

- Amikor az irodájában enyelegtetek, akkor Eleanor nem nagyon érdekelte egyikőtöket sem - hadarta, mert éppen arra figyelt, hogy tökéletes legyen tusvonala.

- Az... az más volt - próbáltam menteni a helyzetet.

- Tökmindegy - mondott le szerelmi életem szépítéséről véglegesen Maxine.

Végigfutott gondolataim között ezernyi dolog, s emlék. Végül arra jutottam, hogy...

Jól esne egy szál pattintós Marlbolo.