They call it reality

-2-

2. Fejezet

Úgy érzem, belefogok őrülni ebbe a monotonitásba. Ezekbe a végtelen, egyforma napokba. Mindig, mindig, mindig ugyanaz történik. Mint abban a filmben, amit a nővéremmel néztünk meg egyik este, mert épp azt adták a tévében. Mi is volt a neve? Idétlen időkig? Azt hiszem valami ilyesmi. A pasi benne minden egyes nap ugyanazt a napot élte át. Csak ő emlékezett rá, hogy ugyanazt a napot éli meg újra és újra, a többiek nem. Így érzem most én is. Mintha mindenki más körülöttem nem lenne ennek tudatában. Persze ez valószínűleg azért van, mert elsősorban mindenki saját magára figyel oda. Talán anya azért nem látja, mert csak nem akarja, és inkább elhiteti magával, hogy nem veszi észre. Vagy talán csak túl jó színész vagyok.

- Ha ennyire félsz Mrs. Stewarttól, még leadhatod az órát. – szólalt meg mellettem egy hang, én pedig megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a jelenbe. Az iskolába, ahol megálltam egy terem ajtaja előtt és még csak észre sem vettem, annyira elgondolkodtam. A jobb oldalamon, egy jól öltözött, világosbarna hajú srác állt egy laptop táskával, és kíváncsian méregetett.

- Ohh, nem, én csak... elgondolkodtam.

- Biztos? Mert a nő tényleg elég kemény. Ha engem kérdezel, a tengerészgyalogságnál nagyobb hasznát vennék, mint az egyetemen.

- Öhm, nem... én még nem hallottam róla semmit.

- Akkor most mondom, hogy ez kínzás lesz, szivi.

- Azt mondod? – kérdeztem vissza abban a reményben, hogy csak viccel. – A múlt heti órámon nem tűnt olyan vészesnek.

- Igen, igen. Ez a látszat. Vizsgákon majd kicsinál. – bólogatott magabiztosan. – Engem meg is húzott, ezért kellett felvennem idén is.

- Ohh. – mondtam, és bár ezzel a válasszal nem bizonyultam túl bőbeszédűnek, nem tudtam mi mást mondhatnék. De a srác elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét.

- Cody Brightson.

- Elenyx Caverly – nyújtottam ki én is a karom, hogy kezet fogjak vele.

- Elenyx? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Hívj Nyx-nek. – mosolyodtam el halványan.

- Rendben van Nyx. –bólintott maga elé. – Gyere, foglaljunk el valami helyet a veszélyzónán kívül, mielőtt mindenki beözönlik. – mondta, azzal belépett a terembe, én pedig követtem.

***

A mai nap nem telt ugyanúgy, mint a többi. Bár ez nem az én érdemem. Megismertem Codyt, aki gondoskodott róla, hogy egy percig se unatkozzak. Fura érzés volt a családtagjaimon kívül, valaki mással is beszélni. Jól érezni magam. Miután Melie eltűnt, majd a nyári szünet is elkezdődött, nem voltam képes a megszokott szocializálódásra. Voltak barátaim. Katie és Sally is nagyszerű barátok voltak, és becsületükre legyen mondva, nagyon sok ideig próbálkoztak engem felkaparni a földről. Nem sikerült nekik, és nem hibáztathatom őket, hogy egy idő után feladták. Pláne úgy, hogy az ország másik felén, a nyugati parton járnak már mindketten egyetemre. Cody a mai nap során olyan volt, mint egy fura meglepetés. Nem számítottam rá, hogy megjelenik, arra meg végképp nem, hogy nem zárkózom be azon nyomban, és nem próbálom meg eltaszítani, hogy hagyjon engem békén. Volt benne valami megnyugtató, ami kellemes kikapcsot adott a számomra. De az utolsó órának is vége lett egyszer, és hazamentem, a gondolataim pedig újra átvették felettem az irányítást. Az optika üzletben több órát vállaltam, csak hogy elfoglaljam magam valamivel. Így egy gyors ebéd után otthon, már mentem is át az utcánkban lévő boltba.