They call it reality

7. Fejezet

7. Fejezet

Még oda sem értünk a rendőr főkapitánysághoz, az adrenalin így is előreszeretettel járt végig a testemben újra és újra. Az sem segített persze az izgatottságomon, hogy Tristannak különösen jól állt a rossz fiú stílus. Amit persze nem kötöttem az orrára. Mikor elindultam otthonról, a hőmérő szerint hűvös volt, de most egyáltalán nem éreztem hidegnek a levegőt. Sőt. Még kissé melegem is lett. Kezdtem teljesen úgy érezni magamat, mint egy akciófilm főszereplője.

- Gondolod, hogy találunk valamit Melie aktájában, ami megmagyarázza a falat?

- Hát, nagyon remélem. – válaszolta Tristan, továbbra is maga elé nézve. – Különben ennek a kis akciónknak semmi haszna. Már pedig túl sokat kockáztatok most, ahhoz, hogy ne érjen semmit. – csóválta meg a fejét. Az ajkamba haraptam. Az én szemszögemből ez az egész tényleg tök jó buli. Szórakozásnak fogtam fel, valaminek, amit mindig is kiakartam próbálni, egy kalandnak, hogy egy kicsit rossz lehessek. De Tristan szemszögéből nézve, ez az egész teljesen más. Ő nem csak bűncselekményt követel,- ami enyhén szólva is ironikus, tekintve, hogy ő maga is rendőr- de ráadásul a saját apját is becsapja, csakhogy nekem segíthessen. Jó, nyílván nem miattam csináljam, hanem a húgáért. Na de akkor is. Szinte észre sem vettem, de már oda is értünk. Néhány villany égett csak bent, de amúgy innen kintről az épület teljesen üresnek tűnt. Öntudatlanul lassabban kezdtem lépkedni, és ahogy láttam, ezt tette Tristan is. Megálltam az épület előtt, mikor már túl közel kerültünk hozzá.

- Hogy jutunk be? – kérdeztem, merthogy a tervnek ezen a részén még nem is gondolkodtam. Valahogy magától értetődőnek vettem, hogy bejutunk. Tristan felém fordította a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

- Hoztam egy kötelet, meg kampót. – mutatott a zsebére. – Feldobjuk az egyik ablakba, és felmászunk a falon a harmadik emeletre, ahol Melie aktája van. – mindezt teljesen rezzenéstelen arccal mondta, és bár királyul hangzott, egy millió snickers csokira megmernék esküdni, hogy én még az első emeletig sem jutnék, nemhogy a harmadikig.

- Most komolyan?

- Nem. – válaszolta, és előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót. Az arca továbbra is rezzenéstelen maradt, de a szemei óvatos furulya játéka azt üzente, hogy belül mosolyog.

- Ohh. Hát persze. – nevettem fel kínosan, és zavartan egy hajtincsemhez nyúltam, hogy csavargatni kezdjem.

- Apától vettem el. – mondta, de úgy tűnt, mintha nem is nekem mondaná, csupán magát emlékeztetné arra, hogy milyen árulást követ el éppen. – Na gyere. – mondta aztán, és elindult. De nem a főbejárat irányába, hanem el, az épület mellett.

- Tris, nem, a...

- Nem a főbejáraton megyünk. Tudok más utat. Valószínűleg nem vagyunk egyedül.

- Miért, kik vannak még itt?

- Takarítók, meg ügyeletesek.

- Ez pontosan hány embert is jelent? – kérdeztem aggodalmasan. Tristan hátrafordult, és ritkán látott mosolyt villantott rám.

- Azt hittem semmitől nem rezelsz be, és ettől csak még izgalmasabb lesz neked ez a küldetés...

- Nem is rezeltem be. – szegtem fel az államat. – Én csak... - kezdtem, de természetesen a mondatot nem tudtam folytatni. Tristan felnevetett.

- Nyugi, csak egy-két emberről van szó. Kettő-három. Max négy.

- Ohh, értem. – bólintottam. Bár én azt reméltem, hogy az egész épületben csak ketten leszünk. Ugyanis nem gondoltam bele, hogy esetleg le is bukhatunk. De ez alapján az új felállás alapján nagyon is. Te jó ég! Mi lesz ha elkapnak? És bűnözővé válok? Nem tudok holnap menni dolgozni... Jó, ez mondjuk mellékes. Viszont anya megöl. Ez viszont nagyon is komoly. De... nem! Miket beszélek? Küldetésen vagyok. Az én küldetésemen. Illetve, jó, oké, a mi küldetésünkön. Tristané és az enyém. Na meg amúgy is ez az egész nem rólam szól. Hanem a legjobb barátnőmről. Akinek most jobban szüksége van rám, mint bármikor. Tristan megállt egy szürke ajtó előtt. Óvatosan körülnézett, majd betette a kulcsot a zárba, és elfordította. Kattanó hang jelezte, hogy az ajtó kinyílt. Tris kitárta az ajtót, és intett, hogy menjek előre. Beléptem a helyiségbe, ahol csupán annyi fény volt, amennyit a hold beszűrődő sugara adott. Ám amikor Tristan is belépett, és becsukta maga után az ajtót, ez az apró fénycsóva is megszűnt, és vaksötét lett.