They call it reality

-6-

6. Fejezet

A lábam csak nem indult meg felé. Csak álltam, a kezemben az üvegpoharat markolászva. A benne lévő pezsgőnek elvileg még hidegnek kellett lennie, de a kezemet olyan melegnek éreztem hirtelen, hogy gyanítottam, az ital nem sokáig marad hideg. Egyik göndör hajtincsemhez nyúltam, és csavargatni kezdtem idegességemben.

- Nem mész oda hozzá? – hajolt közelebb hozzám a nővérem.

- De. – mondtam, de persze nem mozdultam meg. Mr. és Mrs. Danvers is kissé megilletődöttnek látszottak, úgy néztek ki, mint akik most először járnak ebben a házban, de ez természetesen nem igaz. Már számtalanszor voltak itt. Ekkor valakivel – nem figyeltem, hogy kivel, nem igazán érdekelt – beszélgetni kezdtek, Tristan pedig továbbra sem vette le rólam a pillantását. Trisben mindig is volt valami, amitől úgy éreztem magam, mintha mindig, amikor az emberre néz, a pillantását aláfestő zene követi. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért van ez, vagy hogy képes a tekintetével ezt elérni. A zöld szemek mögött, amiket kissé takart egy-két sötétszőke hullámos hajtincs, most halk, óvatos oboa szólt. Néha – egy egy pillanatra csupán-, felerősödött, mintha kérne valamire, aztán visszahalkult. Tudtam, hogy ha sokáig nézem, a zenélő szempárok olyanok lesznek számomra, mintha kígyó volnék, ő pedig kígyóbűvölő. De már késő volt, a halk oboa megtette a hatását, és már csak azt vettem észre, hogy haladok előrefelé. Menet közben kerülöm az embereket, közben Tristant nézem. Aztán Cody lépett hirtelen elém, eltakarva minden mást maga mögött.

- Nem fogod elhinni! – vigyorgott rám. – Eric egyszerűen fantasztikus.

- Igen, valóban az. – helyeseltem, és próbáltam a válla felett kikémlelni.

- Iszonyú jó fej, tök jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy van egy csomó érdeklődési körünk, meg minden.

- Ez szuper. – mosolyogtam rá, de közben a tekintetem ide-oda cikázott, mert nem tudtam, hogy most szem elől tévesztettem-e Tristant, vagy csak Cody állja el előlem a képet.

- Ez? Ez még semmi! Szóba jött a munka, és mondtam, hogy egyébként ez az egész engem tökre érdekel, meg ilyesmi. Erre elkezdte mondani, hogy szerinte nagyon fotogénnek tűnök, és ha van kedvem, akkor leszervezhet nekem egy kisebb fotózást, mert most úgy is van egy projekt, amihez kezdőket keresnek, és akkor én meg azt mondtam.... – Vajon mit mondjak majd Trisnek? Ez járt a fejemben, miközben Cody beszélt hozzám. Egyáltalán miért jött el? Mármint, oké, azon kívül, hogy anyám nyilvánvalóan meghívta. Melie szobájáról akar beszélni? Talán rájött valamire, vagy talált valamit, ami a segítségünkre lehet?

- Hát nem nagyszerű? – nézett rám Cody csillogó szemekkel, ekkor pedig rájöttem, hogy egészen eddig hozzám beszélt.

- De... ez... igazán nagyszerű Cody. – válaszoltam egy mosollyal, amibe mindent beleadtam, hogy igazinak tűnjön, mert hogy fogalmam sem volt, mi is az öröme oka.

- Köszi, hogy meghívtál Nyx, ez a parti király! – mondta, azzal megölelt, én pedig miközben viszonoztam az ölelését, szemügyre vettem a terepet, ami eddig takarásban volt a számomra. Embereket láttam mindenütt, a legtöbbet ismertem, de olyan is volt, akit nem, azonban egy sötétszőke, hullámos hajú fiút sem láttam sehol. – Most még egy kicsit elvegyülök, ha nem bánod. Olyan izgalmas ez! – biccentett maga mögé.

- Persze, menj csak! – bólogattam hevesen. Mikor Cody elment mellettem, előreléptem, majd még egyet, és még egyet, de az ajtóban már senki nem állt, Tristant pedig semerre sem láttam. Még jó, hogy a nővérem is látta amikor bejött, máskülönben most talán elkezdenék gondolkodni rajta, hogy esetleg csak képzeltem az egészet.