They call it reality

- 5 -

5. Fejezet

A kezemben tartottam a táblát, amit előző este készítettem. „Üdv itthon" felirat állt rajta, csillogó rózsaszín betűkkel, körülötte pedig lila szívecskékkel. Anya, a fekete magassarkú bokacsizmájában toporgott, izgatottan forgolódva mindenhova, mintha nem tudnánk pontosan, hogy a nővérem, Maya honnan fog jönni. Henry érkezett meg, és anya mellé állt, egy starbucksos papírzacskóval, és egy kávés pohárral a kezében.

- Még nem jött ki ugye? – kérdezte, bár a válasz egyértelmű volt. Anya nemlegesen megcsóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, de a Pumpkin Spice lattét szereti, igaz?

- Ahha, igen. – bólintottam.

- Ohh, tényleg el is felejtettem. Köszönöm szívem. – pillantott anya Henryre.

- Ugyan, örülök, hogy valamivel hasznossá is tudom tenni magam. – mondta, majd rám vigyorgott. Visszamosolyogtam rá. Henry tényleg szuper „pót-apuka „ jelölt volt. Semmi negatívat nem tudtam felhozni ellene, nem minthogyha akarnék.

- Szép lett az a tábla Nyx. – pillantott le a kezemben tartott kartonra.

- Köszi. – mosolyogtam bólintva. Egyik kezemmel, az ujjam köré csippentettem egy hajtincsemet, és zavartan csavargatni kezdtem. Jöjjön már Maya! Régen láttam, és hiányzott a nővérem, de be kellett magamnak vallanom, hogy egy kis önzőség is volt abban, hogy ennyire vágytam a társaságára. Abban reménykedtem ugyanis, hogy majd ő eltereli a gondolataimat arról, amit pár nappal ezelőtt láttam.

Tudtam, hogy Tris-nek igaza van, és az első helyszín, ahova el kell mennünk, az Melie szobája. De Tris, még a vártnál is idegesebbnek és feszültebbnek látszott, amitől én is jobban kezdtem izgulni. A napját sem tudom már mikor voltam utoljára a legjobb barátnőm szobájában. Az elején még nem tűnt fel semmi különös, amikor folyton hozzánk akart jönni. Aztán egy idő után egyre furcsább lett, hogy nem akar még csak bemenni sem a szobájába, ha én is ott vagyok. De valamiért elhessegettem ezeket a gondolatokat, mondván, hogy már megint csak túlaggódom a dolgokat. Tristan leállította a kocsit, de nem nyúlt a biztonsági öv, vagy az ajtó irányába. Mereven nézett maga elé, vagy a házukra, tényleg nem tudtam eldönteni.

- Tris? - kérdeztem óvatosan, és kissé közelebb hajoltam hozzá.

- Mielőtt eltűnt... Melievel ti... beszéltétek valami szokatlanról?

- Mindig szokatlan dolgokról beszélünk. – válaszoltam, és megpróbálkoztam egy mosollyal, de Tristan nem viszonozta.

- Úgy értem... ahhoz képest, amilyen mindig szokott lenni... a húgom nem volt neked furcsa? – kérdezte és rám nézett. Az volt az érzésem, hogy valamit elhallgat előlem. Végiggondoltam azt az időszakot, mielőtt Melienek nyoma veszett.

- Nem, úgy értem... azon kívül, hogy folyton nálunk akart lógni, azon kívül semmi furcsát nem vettem észre rajta.

- Mikor jártál utoljára a szobájában?

- Nem, tudom. Régen. – vontam meg a vállamat, mert ahhoz képest, hogy a legjobb barátnőm, tényleg régen jártam a hálószobájában. Tris bólintott, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és kinyitotta az ajtót. Én is így tettem és mentem Tris után, miután bezárta a kocsit.

- A szüleim nincsenenk itthon. – mondta, ki nem mondott kérdésemre. Nem is emlékszem mikor beszéltem utoljára a szüleivel. Az egész időszak olyan homályosnak tűnik. De azt tudtam, hogy igencsak kínos lenne, ha most találkoznék velük. Hebegve-habogva próbálnám elkerülni a Melie témát, és arra sem tudnék egészen normális magyarázatot adni, hogy mit csinálok a bátyjával jelenleg. Tris a dzsekijéből elővette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Félreállt, és intett, hogy lépjek be. Bementem a házba, és olyan volt, mintha a küszöbön egy láthatatlan fal húzódott volna. Egy burok, amit ha átlépsz, elborítanak az emlékek, gondolatok, ismerős szagok. Akármerre néztem, mindenhol láttam valamit, ami emlékeztetett egy korábbi eseményre. Még az elöl hagyott robotgép is a konyhapulton, amivel egyszer megpróbáltunk valami isteni sütit csinálni, amit az interneten olvastunk Melievel. A bulinak az lett a vége, hogy mindenhol csokiszósz volt, még a falon, és a mennyezeten is, rólunk meg nem is beszélve. Önkéntelenül elharaptam egy mosolyt. Elfordítottam a fejem, és inkább a lépcső felé fordultam. Nem is néztem hátra, hogy Tristán követ-e, csak mentem fel, tenyeremet közben húztam a fakorlát sima felületén. Aztán megálltam a halványlila ajtó előtt, amire egy táblára a: „Ma nem, Sátán" felirat volt kiírva, amit együtt készítettünk el. Tristan a kilincsre tette a kezét, de ő is megállt.