Én és a tükör világ (Undertale) ~Befejezett~

30. Szülési bonyodalmak (Vége)

Mikor a 4. hónapban voltam elmentem ultrahangra és kiderült, hogy ikreink lesznek. Én elégé meglepődtem de Sans örült. A neveket még mindig nem döntöttük el, de mivel nem tudjuk, hogy lányok vagy fiúk lesznek, nem siettetem a döntést. Aztán persze az is kiderült, hogy egy lányról és egy fiúról van szó. Sans ragaszkodott hozzá hogy én a lánynak adjak nevet ő meg a fiúnak, de én annál maradtam, hogy még napoljuk a dolgokat. Átköltöztünk egy nagyobb házba, aminek az egyik felébe mi lakunk a másikba Papyrus. Sok minden történt, berendeztük a szobákat, Sans folyton babaruhákat nézeget, de amikor átléptem a 6. hónapba komplikációk léptek fel. Nagyon rosszul voltam és kórházba kerültem. Persze mindenki aggódott miattam és a kicsikért is. Aztán haza engedtek, de megmondták, hogy szerintük valami nagyon nem stimmel. Ismét telt az idő és átléptem a 7. hónapba. Folyton bementem kontrollra mivel folyton rosszul voltam és az orvosok aggódtak a gyerekek egészsége miatt. És sajna be is ütött a baj...

Már majdnem a 8. hónapban vagyok mikor összesek. Egyből beszállítanak a kórházba és jelenleg azt magyarázzák, hogy be fogják indítani a szülést. Én elég kába vagyok szóval sokat nem értek abból, amit mondanak. „Meg ne halj nekem itt!" Hallom T ideges hangját. Aztán betolnak egy kórterembe. Mindenhol orvosok és nővérek szaladgálnak majd Sans és kb. mindenki megjelenik. Sansre maszkot adnak és mellettem áll, míg betolnak a műtőbe.

- Nem lesz semmi baj! – Mondja Sans de hallom, hogy ő is fél.

- Császármetszést kell csinálnunk. Az anya túl kába a normál szüléshez! – Mondja az orvos amibe Sans beleegyezik.

- Mi történik? – Kérdem elég halkan. Sans felém kapja a fejét és megszorítja a kezemet.

- Elájultál és oxigén hiány miatt eszméletedet vesztetted pár óráig. Amíg beszállítottak nem is voltál magadnál. – Mondja, amire megijedek.

- A kicsik? – Kérdem ijedten és mozgolódni kezdek. Egy nővér oda jön és lefogja a vállaimat.

- Nem lesz, semmi baj az doktor megtesz minden tőle telhetőt! – Mondja, a nővér amire egy kicsit lenyugszok, de nem tudom, mit csináljak.

- Nincs idő érzéstelenítőt adni! – Mondja idegesen az egyik nővér.

- Akkor így csináljuk! – Mondja a doktor. Én nem látok semmit, de nem is akarok. Érzem, ahogyan a szikével felvágják a hasam, de mivel megszoktam a fájdalmat így az érzés csak kissé irritáló. Sokáig nem hallani semmit csak, hogy a nővérek ide-oda szaladgálnak. Aztán egy elég éles gyereksírás töri meg a csendet.

- Meg van a kislány! – Mondja boldogan a doktor. Látom a szemem sarkából, ahogyan arrébb viszik és bebugyolálják. Majd oda hozzák és megmutatják. Én bekönnyezek. Sír és nem úgy tűnik, hogy egyhamar abba hagyja. Egy ideig ott tartja, a nővér majd elviszi. Sok idő eltelik míg a másikat is kiveszik. Aztán végre érzem, ahogyan kiveszi a doktor másikat is... de ő nem sír fel. Össze vagyok zavarodva, az egyik nővér megragadja, és egyből elviszi.

- Mi történt? - Kérdem zavartan és megpróbálok felülni, de visszanyomnak az ágyra. – Mi történt a fiammal? – Kérdem és egyre jobban pánikolni. Aztán a semmiből két izzó zöld szempár tűnik fel. A nővérek lefognak, de én nem figyelek rájuk. A két szemhez egy elég nagy fekete test tartozik. Mintha csak egy árnyék lenne. Elnéz abba az irányba amerre a fiamat vitték majd visszatekint rám. – Segíts! – Mondom nagyon halkan, amire a fiam után megy. Ekkor elalszok valószínűleg altatót adtak be nekem vagy valami hasonló.

Amikor magamhoz térek, elég késő van. Csak az utcáról jön be egy kis fény a sötét kórterembe. Én infúzióra vagyok kötve. Mellettem Sans alszik az ágyra dőlve. „Jól vagy?" Kérdi T elég élénken.

- Aszem... - Mondom halkan. Elég rosszul vagyok, és nehezen veszek levegőt, de ezeket leszámítva jól vagyok. „El sem hiszem mi történt!" Mondja T és hallatszik a hangján hogy nagyon izgatott. – Mi történt? -Kérdem kíváncsian „Az árnyak segítettek neked! Ilyet nagyon ritkán látni. Vagyis azt hogy bárkinek segítenek!" Mondja, de én nem igazán értem miről van szó. „Az árnyak mindenhol ott vannak és elég sok embernek megkeserítik az életét. De mindig kiválasztanak valakit, akinek segítenek és most te voltál az a valaki. Ez nagy szó!" Mondja kissé sértődötten. Sans megszorítja, a kezemet mire felé fordulok. Gondterheltnek látszik, de nem is csodálom. Remélem az árnyak tényleg segítettek.

Behozzák a kislányomat és a kezembe adják. Olyan apró. Ébren van és boldogan gügyög.

- Hol van a fiam? – Kérdem félve.

- Komplikációk léptek fel szülés közben. A köldök madzag körbetekeredett a nyakán és nagyon lila volt mikor kivettük. Kétséges volt, hogy életben marad-e. – Mondja, a nővér persze ezzel nem igazán nyugtat meg. – Azt hittük elveszítjük, de szerencsére magához tért. – Mondja, amire meg könnyebbülten sóhajtok egyet. Pont végszóra behozzák őt is. Békésen alszik persze a nővére teljesen éber.

- Milyen nevet adnak nekik? – Kérdi belépve a doktor. Egymásra nézünk. Sans elmosolyodok és meg megadóan sóhajtok egyet.

- Oké, elnevezheted a fiút. – Mondom mosolyogva.

- Ryan. – Mondja, amire ledermedek.

- Te... - Nézek rá megdöbbenve.

- Az egyik álmodban említetted őt. Gondoltam ez egy jó mondja a megemlékezésnek. – Mondja mosolyogva. Ryan a bátyám neve volt. Igazán sokat jelentett nekem így hogy Sans ezt a nevet akarja adni neki nagyon boldoggá tesz. Elnézegetem a kislányomat és hirtelen nem tudom, milyen név lenne jó neki. „Nova egész jól hangzik nem?" Kérdi T, amire megdöbbenek „Persze nem kell félre érteni nem azért mondtam csak..."

- Nova! – Mondom mosolyogva. – A kislányom neve Nova lesz! – Mondom, amire mindenki mosolyog. „Én nem ezért mondtam!" Mondja felháborodva T.

- Ryan és Nova Turner. Szép nevek! – Mondja, a doktor majd gratulál és elmegy. Sokáig ülünk, és miután visszaviszik, a kicsiket gondolkodni kezdünk.

- Miért pont az én vezetéknevemet kapják meg? – Kérdem kíváncsian.

- Nekem az a nevem hogy Sans. Nincs vezetéknevem így a tiédet kapják. – Mondja Sans vállat vonva.

~3 héttel később~

Tina és Sans kezükben a gyerek hordozókkal lépnek be a házba ahol már mindenki várja őket. Sokat beszélgetnek és nevetgélnek. Toriel oda megy a kicsikhez és gügyögni kezd nekik. Nova egyik szeme hirtelen kéken felvillan amire Toriel döbbenten esik hátra. Amint nézi, őket látja, hogy Nova önfeledten nevetgél. Ryan nézi testvérét és mintha az ő szeme zölden izzana fel, amire Nova rá figyel, majd együtt nevetnek tovább. Toriel elmondja ezt Sanséknek, akik egymásra néznek, majd sóhajtanak egyet.

- Csak, mint a szüleik ők is kicsit furák! – Mondják egyszerre majd mindenki együtt nevet. Tina és Sans közös élete a gyerekekkel ekkor vette kezdetét. Sok mindenen mentek keresztül és sok problémát oldottak meg, de ami mindig biztos volt, hogy Nova és Ryan egyáltalán nem átlagosak.