Seasons || Lee Donghyuk. /BEFEJEZETT/

Ősz

Szeptember első hete volt, amikor először találkoztunk.

Épp, hogy vége volt a nyárnak, mégis, a fákon meglátszott az idő múlása, a levegő pedig lényegesen lehűlt, bátor ötlet volt, ha valaki pulcsi nélkül merészkedett utcára. Kezemben egy ronggyal bámultam ki a munkahelyem ablakán- abból az apró kis kávézóból, ahol diákéletem összes szabad percét töltöttem, ahonnan tökéletesen láttam a néhol sárga, máshol már barnuló levelek sokaságát. Hűvös szellő lengette ruhák, rohanó emberek, borult ég, és mindjárt szakadó eső; ezek jellemezték Szöul utcáit.

-Sam! – kaptam fel a fejem a hangra – Az asztalok várnak rád!

A munkámnak minden bizonnyal tökéletesnek kellett volna lennie – rugalmas beosztás, egyszerű teendők- de közel sem volt az. A Főnököm már alapjáraton lenézett származásom miatt, de ezen meg sem kellett volna lepődnöm; az engem körülvevő embereket is épp úgy lekezelte, ahogy engem, talán kicsit kevesebb alkalommal. Szummaszummárum, nála nagyobb bunkót régen hordott a hátán a föld.

Sóhajtva biztosítottam afelől, hogy sietek, végzem a dolgom, és ezt alátámasztottam a mozdulattal, ahogy megemeltem a tálcám, hogy alatta is felszedjek minden egyes porcicát- de az én szemeim ismét a kinti tájra szegeződtek, a felhők vészjóslóan közeledtek egymás felé, míg egy nagy katyvaszt alkotva nem találkoztak, és annak hangját lefogadtam volna, hogy az egész város hallotta.

Összerezzentem a dörgés hallatán, majd gyorsan folytattam dolgom. Hirtelen fordítottam el a fejem az asztalok felé, kapkodva emeltem meg a tálcám, az azon pihenő poharakat, és indultam a pult mögé.

A világ legrosszabb munkája, mégis, eszembe se jutott, hogy kilépjek.

Perceken belül már a kassza mögött álltam, mosolyom magamra varázsoltam- a kinn immáron özönlő eső azt eredményezte, hogy egyre többen, és többen menekültek be a rengeteg csepp elől, hogy átmelegedjenek; idős asszonyok épp hazafelé tartottak, nevetgélő párok élvezték találkozásukat, mikor lecsapott az őszt beharangozó kisebb zivatar, később pedig már fekete öltönyös férfiak fülüknél telefonnal szitkozódtak az időjáráson. Az ajtó felett elhelyezett csengő folyamatosan hallatta hangját, minden alkalommal, ha valaki betévedt az egészen addig, szinte üres épületbe.

- Mit adhatok?

Az eső kopogása, és halk beszélgetések- ezekből állt a légkör, amíg egy csapat hangos fiú be nem lépett, és le nem ült a sarokba. Közös nevetésük zengte be az egész teret, kettő közülük le se ült, letették cuccukat, kibontakoztak vizes pulcsijukból, majd felém vették az irányt- pontosabban a kassza felé.

Mosolyogva néztem fel a nálam nem sokkal magasabb fiúra, aki vigyorral az arcán tekintett rám.

- Ölnék, egy forró csokiért – támaszkodott a pultra, arcát jobb kezében tartva, miközben nézett engem – és ami azt illeti éhen is halok, de mindenki az én pénzemből akar fogyasztani, és tudod, hát hónap vége volt nem rég – panaszolta – Szóval azt hiszem csak a forró csoki lesz, de abból öt. És egy Americano, mert van egy finnyás is...

- Ne add magad, te vagy a legfinnyásabb – szólalt meg a mögötte álló szőke is.

Akaratlanul is felnevettem párbeszédükön, majd közöltem velük az árat, amit a barna immáron barátjával veszekedve nyomott a kezembe, és biztosítottam Őket, hogy valaki nemsokára kiviszi nekik. Abba a pillanatban nem gondoltam volna, hogy végül én leszek az a valaki, mert pár perc múlva egyik munkatársam lökött ki a kassza mögül, hogy fáj a lába, állja be a helyére- én pedig arany szívem miatt megtettem, amit kért, ismét ronggyal a kötényemben, kezemben tálcákkal manővereztem az asztalok között a többi pincérrel együtt- ez pedig a kerek ötös számot merítette ki.