Seasons || Lee Donghyuk. /BEFEJEZETT/

Tavasz

Márciusban, végre elkezdtem megismerni.

Egyre több dolgot tudtam meg róla, aprókat, nagyokat, nem volt lényeg. Nevetve vettem tudomásul, hogy rühell nyelveket tanulni, mert elmondása szerint semmi nyelvérzéke sincs, apró mosollyal az arcomon hallgattam, ahogy mesél az apjáról, meg a kettejük hagyományairól, amit napra pontosan minden évben megtettek. Kezét fogva kísértem be Őt a kórházba a nagyapjához, aki boldogan figyelte, ahogy Haechannal öljük egymást- mint együtt töltött időnk hetven százalékában. Együtt örültem vele, amikor kiengedték, tudtam meg abban a pillanatban, hogy igenis tényleg tud táncolni, és nem csak a szája nagy.
- Ez egy tök jó ötlet! – hangoskodott az utca közepén, miközben sétáltunk – Na de most komolyan; megsaccoljuk hogy az a nő merre megy, és aki veszít, az állja a mai kaját. Ez nem jó?
- Miért van az, hogy szinte minden alkalommal ha találkozunk, te enni akarsz? – nevettem a levegőbe – Folyamatosan! Te sosem vagy tele?
- Na, csak menj már bele!
Szórakozottan torpantam meg, Haechan pedig tette ugyanezt. Ezúttal már megértettem azt a vékonyabb kabátot; így március végén nem mondtam volna, hogy itt a korai nyár- de határozottan jobb idő volt, mint amikor december közepén flangáltunk a városban. A fákon már néha látszódta a tavasz jelei, eső esett, de már rég nem az a fagyos zivatar volt jellemző. Lemondó sóhaj kíséretében irányítottam a tekintetem a zebrához, ami előtt megannyi ember álldogált, várva a zöld jelzésre.
- Harmincas nő, zöld kabátban – közöltem, mire elvigyorodott – Jobbra fog kanyarodni.
- Oké, szerintem balra.
- Persze, hogy szerinted balra, hát lenne más választásod?
- Ne rontsd már el! – tettette a sértődöttséget, mire röhögve meglöktem, és az Ő arcára is visszakerült a mosoly – Na figyelj, hú, nem is tudom, mit akarok enni...
- Francos nagy úriember vagy, hogy kifizetteted a kajádat velem!
Én voltam a hibás persze, bele se kellett volna mennem, de mikor Haechan nevetve mutogatott rám, és örült neki, hogy ma sem kell költenie, hát azért kellően magam alá kerültem. Sóhajomat ismét hallatva ragadtam meg a kabátja ujját, majd húztam magam után, mondván oké, fogd be, nem érdekel, csak együnk már valamit.
- Azt ne mondd, hogy dühös vagy – kotyogott mellettem, miközben én folyamatosan az utat bámultam – Belementél. És nem mellesleg te választottál először.
- Csak fogd be, oké?
- Na...
- Hagyj békén.
Persze, én is túlreagáltam- valószínűleg sosem hagyta volna abba a nyaggatásom, de tényleg én mentem bele. De vele együtt én sem voltam elárasztva pénzzel, sőt, én, mivel nem is voltam éhes, azzal a tudattal hagytam el a lakást, hogy nem kell költsek; valami sokkal jobbra is elmehet majd az a pénz, mint valami gyorséttermi kaja.
Valószínűleg csak, hogy lányból vagyok, a frontváltozások, meg ezek miatt, de sokkal mérgesebb voltam rá, mint kellett volna, hogy legyek.
- Oké, álljunk meg egy pillanatra.
Kirántotta ujjaim közül kabátját, megállt, így én is kénytelen voltam ugyanezt tenni. Éppen, hogy csak fordultam hátra, még csak nem is láttam Őt- máris mozdult, másodperceken belül pedig éreztem karjait nyakam köré fonódni. Eltartott pár pillanatig mire felfogtam mozdulatait, de ahogy észrevettem magam, elmosolyodtam, átöleltem derekát, így kissé magamhoz húzva Őt.
Ez volt az egyik kedvenc dolgom benne; szerette úgy lezárni a vitáinkat, hogy szimplán megölelt, ahelyett, hogy feleselt volna.
- Nem kell meghívnod, ha nem akarsz – motyogta – Nem akartalak felidegesíteni.
- Semmi baj – nevettem halkan – Túlreagáltam, csak fáradt vagyok.
- Oké, akkor tudod mit? – engedett el vigyorogva – Gyere.
Időm se volt beleegyezni, ha Haechannal voltam, minden olyan rohadt gyorsan történt. Elkapott, és ahogy előbb én Őt, immáron fordítva történt meg ugyanaz- ráncigált maga után, én pedig folyamatosan röhögve követtem, szedtem lábaim, ahogy tudtam.
Már egyáltalán nem volt egy idegen számomra. Amíg előtte úgy éreztem, mintha egyik legközelebbi barátom lenne, márciusra annyi mindent tudtam meg róla, hogy immáron azzá is vált. Ha szomorú voltam egy rossz jegy miatt, Őt kerestem, mert tudtam megvigasztalna; ha unatkoztam, Őt hívtam, mert tudtam, elvisz valahova, véget vetve szenvedésemnek; ha jó kedvem volt, Ő bármikor meghallgatta annak okát, és örült velem együtt. Nem tudom, mégis mit tehettem, amiért én ezt kiérdemeltem- de immáron hét teljes hónapja ismertem, és tudtam sosem vakarom le magamról- vagy épp fordítva.
- Itt vagyunk.
- Haechan, itt dolgozom – közöltem értetlenül – Ez nem meglepetés.
- Persze, ez nem a meglepetés része, csak mint mondtam éhes vagyok, úgyhogy kellett valami kaja – vezetett egy asztalhoz – A meglepetés még odébb van, remélem izgulsz.
Amikor leültem mellé, meg a sütije mellé, amiből folyamatosan a számba akart tömni pár falatot, na, addigra már tényleg kíváncsi voltam.
- Gyerünk, ne szórakozz már! – szóltam rá - Tudni szeretném, mi van.
- Jó, de úgy érzed felkészültél rá? Tudod, lelkiekben.
- Nem tudtam, hogy ez olyan dolog amire fel kell készülnöm... eltolhatnánk?
- Na jó, csak maradj csöndben inkább! – szólt rám nevetve, de hamar alábbhagyott hangja – Szóval... tudod volt egy beszélgetésem a minap, és megtudtam, hogy valamit eltitkoltál előlem – értetlenül húztam össze szemöldököm, fogalmam sem volt, mégis miről beszél – Ha tudom, hogy januárban van a szülinapod, akkor előbb téged leplek meg, mint Jisungot!
- Komolyan emiatt..
- Hé még nem fejeztem be! – intett le – Szóval, - és nyúlt azzal a lendülettel táskájába – először nem tudtam mit is vehetnék neked, azért is késtem ennyit. Mármint, azon kívül hogy miattad. De aztán eszembe jutott az a fránya plüss a kirakatból, úgyhogy... boldog szülinapot. Két hónappal később.
Amikor az orrom alá nyomta az ajándékom, úgy meglepődtem, nem is tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem az ajándék volt a lényeg- maga a gesztus. Ötletem sem volt, kitől tudhatta meg a születési dátumom, de igazából annyira nem is érdekelt, nagyobb dolognak tartottam a tényt, hogy Haechan tényleg fogta magát, elsétált egy ajándékért; két hónappal később a szülinapomnál.
- Tudom, hogy nem nagy dolog, - vakarta meg zavartan a tarkóját- de...
- De nagyon köszönöm.
Félbevágásom miatt egy pillanatra megilletődött, keze elhagyta tarkóját, de ahelyett, hogy maga mellé helyezte volna, közelebb ült hozzám, átkarolt, és hagyta, hogy fejem a vállára essen. Akaratlanul hunytam le szemeim, ahogy megéreztem jellegzetes illatát, arcát a hajamban.
- Boldog születésnapot.