Seasons || Lee Donghyuk. /BEFEJEZETT/

Tél

Decemberben minden találkánk folyamán szétfagytam.

Nagykabátban, sállal, vállamon a táskámmal álltam a játszótér előtt, ahol azelőtt még sosem jártam. Tíz perces késéssel érkeztem, de ahogy odaértem, senkit sem láttam- rajtam kívül senki sem tartózkodott, nem hogy a játszótéren, de még az utcán se. Türelmetlenül néztem az órámra szinte percenként, de az olyan volt, mintha nem is működne; a mutatók véletlenül sem akartak volna megmozdulni, bármikor is néztem rájuk, akármennyire is akartam, hogy minél gyorsabban érjenek körül.
Pont ugyanannyit vártam Haechanra, amennyit én késtem, így összesen Ő maga húsz perccel jött később, a megbeszélt időpontnál.
- Mehetünk?
Nem fáradozott a bocsánatkéréssel, a magyarázattal, hogy miért is váratott meg- csak szimplán csuklón ragadt, és maga után vonszolt, miközben folyton be nem álló szája ezúttal sem hagytam cserben. Beszélt, annyi minden hagyta el ajkai rését, egy idő után már képtelenség volt odafigyelni- hát még felidézni a hallottakat. Rángatott csuklómnál fogva, vezetett, de olyan kacskaringós úton, azt hittem már maga sem tudja, pontosan hová is megyünk, de abban a pillanatban, hogy ez eszembe jutott, hátának ütköztem.
- Tudod, minden alkalommal, ha találkozunk, fáj, észrevetted? Mikor a hátamnak csapódsz, mikor megalázol az utca közepén.
- Mi ez, ha nem barátság?
- Szemétség?
Nevetve csóváltam a fejem, miközben Haechan mosolyogva fordult az ajtó felé, majd kulcsai segítségével nyitott be a feltehetőleg saját lakhelyére.
Furcsa volt.
Az egész fiú, ismerőseim egyikéhez sem hasonlított, fura volt, alig ismertem pár hónapja, alig találkoztunk három alkalommal, és mégis- úgy éreztem magam, mintha évek óta barátok lettünk volna.
- Nem vagyok egy konyhatündér – ismerte el – de azért a zacskó cukornál jobbat tudok.
- Nagyon magadra vetted ezt a cukor dolgot...
- El sem hiszed mennyire – húzta fel az orrát sértődötten – Szóval...
Ő volt az akinek főznie kellett volna. Az egész szituációnak úgy kellett volna kinéznie, hogy Ő mutat valami nagy dolgot, valami finomat, ami Ő keze által készült, mégis, végül én volt az, aki kavargatta a tésztához készített szószt.
- Komolyan spagetti? – nevettem – Ennél klisésebbet nem tudtál volna kitalálni?
- Gondolkodtam valami hagyományos ételen is, és a pizza is eszembe jutott – sóhajtott drámaian – viszont, akkor nem tudnám megcsinálni ezt...
Egy pillanat alatt dobta el a kést, amivel a hagymát szándékozta vágni, és lépett mögém, míg én értetlenkedve figyeltem minden egyes mozdulatát. Mikor felfogtam, fejem előre bukott, próbáltam nem nevetni- de rá kellett jöjjek, mellette ez képtelenség. Zavartam szegtem le a tekintetem, míg Haechan keze már az enyémet fogta, az pedig a fakanalat, mellettem nyúlt el, hogy segítségemmel kavargathassa a tálban lévő masszát. Feje veszélyesen közel volt enyémhez, szinte éreztem hűvös leheletét fülemen, vigyorát arcom felé nézett.
Régen voltam annyira zavarban, mint mellette, és emiatt emlékszem ennyire pontosan mindenre, vele kapcsolatban. Akaratlanul is nagyot nyeltem, amit minden bizonnyal észre is vett- tekintetét még inkább felém fordította, szinte már áthajolt vállam fölött, és az az idióta vigyora csak nem akart eltűnni.
- Igaz, nem ment el az áram, de mondjam ismét, hogy szabad a csók?
Csak egy kis hangzavar kellett, hogy ismét magamhoz térjek. Zavaromat elhessegettem- büszkeségem mégsem engedhette ezt meg magának.
- Mondhatod, de max karácsonyra kapod meg – közöltem – Jövőre.
- Jól felvágták a nyelved, mondták már?
- Ki beszél? – szórakoztam, miközben leráztam magamról kezét – egyébként is, nem hiszem, hogy olyan nagy korkülönbség lenne közöttünk. Nem kéne úgy beszélned, mintha hozzád képest egy kisgyerek lennék.
Ez volt a második hibám vele kapcsolatban, rögtön azután, hogy hagytam hazáig kövessen.
- Nem is tudom miről hadováltál itt össze – vont vállat, láthatóan élvezte a helyzetet - Tudod, oppanak kéne hívnod.
- Soha az életben nem foglak oppanak hívni, ezt megjegyezheted.
- Pedig aranyos lenne – vonta fel szemöldökeit egy pillanatra – és, ami azt illeti, így lenne helyes... nem tudom, honnan jöttél, de úgy tűnik, ott nem veszik olyan komolyan az illemet...
- Nyolc hónap! – emeltem meg a hangom, immáron nevetve az egész szituáción, hisz nevetséges volt – Nehogy nyolc hónapon lovagolj itt nekem!
Tél eleje volt, az ég szürke, félig sötét, viszont az idő hiába volt fárasztó, mikor végre leültünk enni, és beszélgetni kezdtünk szelét sem éreztem.